Thich Nhat Hanh „The miracle of mindfulness” c. könyvében mindennapi gyakorlatnak ajánlja a mosolyt.

Mosolyogj, mikor reggel felébredsz, mosolyogj, ha éppen figyelsz valamit, mosolyogj, ha zenét hallgatsz. Lehet olyan szerény, hogy szinte alig látszik, de érezni fogod azonnal, legyen bármennyire visszafogott a mosolyod, hogy valami megváltozik benned. Ha örülünk mosolygunk, ha mosolygunk örülünk. A folyamat biológiailag is magyarázhatóan oda-vissza működik, az örömérzet, akár egy akaratlagos mosollyal is előidézhető. Ha nincs kedvünk örülni, csapjuk hát be magunkat okosan!

Reggel ébredéskor legyen ez az első dolgod. Ragaszthatsz egy cédulát a plafonra, vagy a falra, ahol jól láthatod az írást: Mosolyogj.

Használd ki azt a néhány másodpercet, amit még az ágyban töltesz felkelés előtt. Három ki-és belégzés idejéig figyeld a légzésed és mosolyogj. Lehet ez tudatos felkészülés is az előtted álló napra: Találkozzam bármivel, bárkivel, történjen velem bármi, egy mosollyal kezdtem a napot. Derűsen indultam el otthonról, békével, szeretettel jöttem. Nem biztos, hogy mindennek örülni fogok, amit látok, amivel találkozom, de talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy én mindent megtettem. Nem teszek hozzá a világ zavarához, a haraghoz, az ellenségeskedéshez. Békével indultam otthonról és igyekszem fenntartani ezt az állapotot a nap végéig.

Ha ülsz, ha állsz, bármikor, amikor észreveszed, amikor van egy perced erre figyelni, mosolyogj. Figyeld a gyereket, ahogy játszik, a levelet a fán, a természetet, egy festményt a falon, bármit, ami viszonylag mozdulatlan, és mosolyogj. Lélegezz ki-és be háromszor és a légzés idejéig tartsd fenn a mosolyod.

Mosollyal indítani a napot, mosollyal várni a kihívásokat, mosollyal nekikezdeni a feladatoknak nagy erőt ad.

Mosollyal, bizalommal fordulni mások, a világ felé nagy kihívásnak tűnik, de vajon van-e értelme bezárni, ahelyett, hogy nyitva lennénk?

A mosoly lehet csendes, szerény, nyílt, barátságos, kedélyes, lehet olyan erejű, hogy a szájról átterjed az arcra, a szemekre, az egész testre. És amikor mosolyog az ember egész lénye, akkor lehet igazán érezni az átható, gyógyító erejét.

Kezdjük a reggeli mosolygással a bizalomra, az örömre hangolódást.

Ezzel a kis gyakorlattal emlékeztessük magunkat a mosoly gyógyító erejére.

Sokan, sokféle könyvből merítünk. Olvassuk a tanításokat, igyekszünk az elméletet gyakorlatba is átültetni. Akár évekig is eltarthat, míg kialakul, rendszeressé válik a gyakorlásunk. Vannak, akiknek sok időbe telik, míg leküzdik a változás, az újdonsággal szemben megjelenő belső ellenállásukat.

Sokan vagyunk így ezzel, de persze vannak kivételek. Ők a spontán jógik, a hétköznapi misztikusok, akik könyvek, akár a jóga gyakorlása nélkül is azon az úton járnak, melyen a többiek évekig botladoznak, egyik iskolától, hagyománytól a másikig.

Péter, kedvenc zöldséges házaspárom férfi tagja, miközben a cukkinik és a padlizsánok között válogattam a standjánál, feltett nekem egy kérdést. Az ember nem számít komoly kérdésre, miközben az ebédrevalóhoz keresgél, de persze mikor máskor kérdezne a jógáról, mint amikor ott állok előtte?

Mennyit szoktál naponta gyakorolni? Szerinted mennyi az ideális? – hangzott el a kérdés.

Hát az attól függ – válaszoltam. Nem mindennap gyakorlok, előfordul, hogy kimarad egy-két nap. Időben pedig egy óra, negyven perc, mikor mennyire van igényem. De, miért kérdezed? Csak nem kezdtél el jógázni?

Nem, nem jógázom. Tornázom. Kitaláltam magamnak egy mozdulatsort, azt gyakorlom mindennap. Néhány évvel ezelőtt súlyos gerincsérvem volt. Csípőtől lefelé nem éreztem semmit, járókerettel tudtam csak közlekedni. Az orvosok természetesen műteni akartak. Én azonban szeretem tudni, hogy mi történik velem, és ha lehet, kerülöm a felesleges beavatkozásokat. Amikor az orvosom kezembe adott  egy receptet, megkérdeztem tőle: Doktor úr, ez a problémát oldja majd meg, tehát gyógyszer, vagy csak a fájdalmat csökkenti? Az orvos mereven nézett rám, nem hiszem, hogy sokan feltették már neki ezt a kérdést. Fájdalomcsillapító – válaszolta.

Tehát ez azt jelenti, hogy minden marad ugyanúgy, csak nem fogom érezni?

Nagyjából igen - hangzott a válasz.

Akkor köszönöm nem kérem – mondtam, és kicsoszogtam a rendelőből.

Valamit mégis tennem kellett, szerettem volna újra járókeret nélkül mozogni.

Pihentem egy keveset, a mozdulatlanság segített és egy idő után már keret nélkül is tudtam járni. Lassan, megfontoltan, de támasz nélkül. Egy barátom javasolta, vegyek magamhoz egy kutyát, hadd szoktasson rá a rendszeres testmozgásra. 

Én meg a kutyák. Sosem szerettem őket,  mindig féltem tőlük, de ettől függetlenül hallgattam a jó tanácsra.

Vettem egy vizslát. Nem ám ölebet, vagy pamlagon heverő lustaságot választottam, hanem egy örökmozgót. Először rövid sétákat tettünk együtt, ő bezzeg bírta volna tovább és messzebb is, de betegségemben hozzám kellett alkalmazkodnia.

Egy vasárnap délután már túl voltunk az aznapi kötelező körünkön, a kutya elnyújtózva feküdt a kanapén, én a fotelben ültem és csak figyeltem a békés szuszogását. Egyszer csak nyújtózkodni kezdett, lábait megfeszítette, a hátát homorította. Még nézni is jó volt, ahogy láthatóan pezsdült a vérkeringése. Éreztem, hogy a mozdulat nagyon jól esik neki. Hirtelen jött az ötlet: mi lenne, ha megpróbálnám én is? Az állat természetes, ösztönös lény, tudnia kell, hogy mi jó a testének.

És attól kezdve figyeltem Marcit és utánoztam. Voltak nehezebb mozdulatai is, időbe tellett, míg kigyakoroltam. A feleségem és a lányom, amikor megláttak a pózokban, csak nevettek rajtam: Mit csinálsz? Hiszen ez semmi, nagyon könnyű, ezt bárki meg tudja csinálni.

Igen? –kérdeztem. Tudtam, hogy nincs igazuk.

Gyere csak ide, próbáld meg. Egyenes a hátad, tenyerek és a talpak a talajon, nyújtózás. Na, tényleg olyan könnyű?

Hú, ez nehéz – nyögte a lányom.

A lányom gyógytornára jár, néha elkísérem. Az ajtó résén keresztül meglesem, ahogy a gyakorlatokat végzik. Sok tűnik ismerősnek, a sajátjaimhoz hasonlítanak.

A hátam szépen javult, Marcival egyre hosszabb sétákat tettünk, majd szereztem egy biciklit, egy igazi mountain bike-ot, és a családdal elkezdtünk túrázni. Hegynek föl-  és hegynek le és már a sok rázkódás sem zavar.

Mára tünetmentes lettem.

Otthon külön tornaszobám van. Kiürítettem a sufnit, betettem egy jógaszőnyeget, tornázás közben kellemes zenét hallgatok, és ha ahhoz van kedvem, színes fényekkel világítom meg a szobát.  Azt hiszem valami megváltozik bennem, amikor a gyakorlataimat végzem. Megnyugszom, elcsendesednek a gondolataim, minden összerendeződik. Békés, jó érzés tölt el.

És tudod, mit gondolok? Ezt mindenki tudja. Mindenki tudja,  hogyan gyógyulhat meg. Csak nem hiszünk magunknak.

Na szóval, szerinted mennyit gyakoroljak egy nap?

Tőlem kérdezed?!

Figyelni a változást. Vajon képesek vagyunk-e erre?

Jó látás, tiszta látás kell hozzá és hogy kivonjuk magunkat a folyamatból. Vajon ki tudja magát elhagyni, kihagyni abból, ami történik vele?

Csak nézem azt a lényt, aki vagyok, akinek születtem, akinek valami dolga van, aki tesz-vesz, kapcsolódik, képzeli magát ilyennek és olyannak, változna, meg nem is, megismerkedne magával, meg nem is, talán inkább mégis szeretné eltagadni a sötét részeit.

Csak táncolunk, eltáncolunk magunk elől.

Ki mer megállni egy pillanatra, hogy feltegye magának a kérdést: Hova-hova? Ki vagy te, aki így rohansz?  Vajon tudod-e hogy mi a cél? Tudod-e, hogy mit csinálsz és hogy miért?

Az első kérdések hozzák magukkal a többit. Hirtelen seregnyi lesz belőlük, megállíthatatlanul törnek bentről kifelé, lentről felfelé, hiszen erre várnak már mióta. Ülnek bennünk, topognak a lábaikkal, ugrásra készen várják, hogy megnyíljon az ajtó és már tülekednek is kifelé. Egyik a másik után. Könyökölve, rohanva küszködnek azért, hogy végre felkerüljenek a tudatos világba.

Miért gondolom ezt magamról? Ki mondta, hogy ez igaz? Ki mondta nekem, hogy nem lehet? Hogy nem lehetek így, vagy úgy?  Mit hiszek? Miben hiszek? Miért ebben hiszek? Miért nem másban? Gondoltam-e már arra, hogy a másiknak is lehet igaza? Gondoltam-e már arra, hogy több a közös bennünk, mint hittem?

Milyen az életem? Mi inspirál? Miért pont az? Miért nem más? Mi az, amiből nem engedek? Miért nem? Ki mondta nekem, hogy az annyira fontos? Miből engedek? Miért pont abból? Ki mondta nekem, hogy az nem annyira fontos?

Mit keresek? Mi a legfontosabb számomra? Miért az? Biztos, hogy jó ez így? Nem lehet, hogy van annál még fontosabb? Mi az, amivel nem törődöm? Miért nem törődöm? Biztos, hogy jó ez így, hogy nem érdekel?

Mi az, ami fáj? Miért fáj? Haragszom-e? Miért haragszom? Kire haragszom? Jó-e nekem, hogy haragszom? Miért jó?

Mikor leszek boldog? Mitől leszek boldog? Biztos, hogy az az igazi boldogság? Miért?  

Mit gondolok a halálról? Milyen lesz meghalni? Itt hagyni mindent, ami a mindenem volt. Amitől én voltam én. A testem, a gondolataim, a barátaim, a családom, a tárgyak, az emlékek. Mind-mind eltűnnek velem együtt. Mit tudok ezzel kezdeni? Akarok-e ezzel bármit is kezdeni? Fontos ez? Hozzám tesz, vagy elvesz belőlem a gondolat, hogy egyszer meghalok én is?

Kérdezzünk.

Az első két nap mindig a legnehezebb. A hajnali négy órás ébresztőhöz ajánlatos hamar hozzászokni, mert végig erre lehet számítani. Hányszor olvastatták el, íratták velünk alá, hogy elfogadjuk az elvonulás szabályzatát? Napi tíz és fél óra meditáció, nincs beszéd, érintés, még a szemkontaktust is kerülni kell. Nincs olvasás, írás, zenehallgatás, csak te vagy. Te és a belső életed. Ezzel foglalkozhatsz. Tíz napig szerzetes leszel.

Hajnalban sötét és nagyon hideg van. Az első napokban még a jól megszokott ülésében is keresi a helyét az ember. Rakosgatom a lábaim, néha egész váratlanul elzsibbadnak, de tudom, hogy majd belejövök, így szokott ez lenni.

Megérkezésünk napján a szobában lakó hét másik lánnyal bemutatkoztunk egymásnak. Nem volt sok időnk az elcsendesedésig, így néhányszor elismételtük a neveket, próbáltuk az arcokhoz rögzíteni, sejtettük, hogy a bemutatkozó kört meg kell majd ismételni az elvonulás utolsó napján, amikor újra beszélhetünk. A köztes időben nem lesz lehetőségünk az ismerkedésre.

Nyolc egymás számára ismeretlen nő, ismeretlen lelki állapotban, lelki tartalommal, feldolgozandó ügyekkel, múlttal, fájdalommal és különböző célokkal, melyekről egyáltalán nem tudtunk beszélni az elvonulás kezdetén. Csak  a legfontosabb ügyeket tárgyaltuk meg: hol legyen az elemlámpa, hogyan intézzük a lámpaoltást, mi legyen a szellőztetéssel.

A menetrend minden nap ugyanaz: meditációs ülések, reggeli fél hétkor, ebéd tizenegykor, vacsora helyett az először elvonulóknak gyümölcs, vagy ha olyan szerencsés vagy, hogy ez már a második elvonulásod, akkor citromos víz. Este tanítás, melyet egy fél órás záró meditáció követ, majd tízkor lámpaoltás. A tábor zöld területén lehet sétálni, a fűben pihenni, nyújtózkodni. Más lehetőség kikapcsolódásra nincs, úgyhogy egy idő után a fürdés, az alvás és az egyéb apró-cseprő feladatok, mint hajmosás és körömreszelés is a boldog szabadidős programok közé sorolódnak.

Nem az első alkalommal veszek részt elvonuláson, de sosem tudom, hogy mi fog történni, nem tudom, mire számíthatok, hogy mikor, mi bukkan fel a tudatomból, hogy gyötörjön egy kicsit? Nem tudom, hogy bírom az ülést, mi lesz az étkezéssel, a gyomrommal? Az ismeretlenben, önmagunk elől is elrejtett világunkban mártózunk meg mindannyian, akik komolyan vesszük a szabályokat, a menetrendet és a fizikai, mentális, lelki nehézségek ellenére is kitartóan gyakorlunk az elvonulás egész ideje alatt.

Az első három nap a légzés figyeléséről szól, negyedik naptól pedig testérzeteket keresünk és figyelünk magunkon. Az esti tanítások, Buddha tanításai, segítenek értelmezni, vajon miért is tesszük mindezt?

A koncentráció néha így megy, néha úgy. Az első felismerések mindig fontosak, segítenek megalapozni a gyakorlást, ha nem a megfelelő hozzáállással gyakorolnánk, hamar megmutatják, hogy nem a jó úton járunk. Az első napokban a kényszeres gondolatok jelentették a legnagyobb nehézséget. A gondolatok vissza-visszatértek, kényszeresen ugyanazt a lehetetlen témát ismételgették,  és amikor ösztönösen megpróbáltam erőszakkal rendet tenni közöttük, mint egy rossz szülő, aki tévedésében úgy gondolja, hogy már mindent megpróbált, így elveszítheti a fejét és akár meg is ütheti azt a gyereket,  a fejem kényelmetlen, elektromos feszültséggel feltöltve erős lüktetéssel jelezte, hogy itt bizony az erőszak semmit sem ér, sőt inkább ront a helyzeten. Ellenállok a valóságnak és a test fájdalmasan megfeszül, robbanásra kész.

A szoros testközelből, ahogy ebben a helyzetben a gondolataimmal vagyok, megjelent az elvonulás első tanítása, amit olyan jól ismerek: Nincs kivétel.

Ha a meditációban egy kellemes gondolat húz magával, miközben te ottfelejted a légzésed (elkalandozol) vagy egy olyan, amit soha többé nem szeretnéd, ha a közeledbe jönne, ugyanaz a teendő. Nézz rá és vidd vissza a figyelmed a légzésre, a fókuszpontra. Nincs olyan gondolat, melynek jogában állna eltéríteni a légzésed figyelésétől. Nincs olyan gondolat, amely fölötte állna a többinek, amire azt mondhatnám: Ezt aztán végképp nem hagyhatom, hogy zavarjon, mert annyira sötét, gonosz, agresszív, önző, vicces, drámai, kellemes, ami most eszembe jutott, hogy ezt kezelnem kell, nem nézhetek el felette.  Ez ellen tenni kell valamit. Radikális elfogadásra van szükség, mondják elismert buddhista tanítók. Minden gondolat, ami keletkezik benned elfogadásra, befogadásra vár. Egyet sem lehet elutasítani.

A meditációban elengedünk minden gondolatot, legyen az bármennyire gyűlölni, vagy szeretnivaló.

A felismerés után visszatérek a légzéshez. A gondolatok támadnak, de már elfogadtam, hogy jönnek. Támadnak, mert ebben a megfeszült csöndben és már sokadik órában kifejezetten támadásnak érzékelem a műveletüket, és én csak figyelem. Egyszer kifakulnak. Így mondja a természet törvénye: amit nem táplálsz, előbb-utóbb elsorvad, meghal. Nincs ez másként a (negatív) gondolatokkal sem.

Az elvonulás végén más is beszámolt kényszeres gondolatokról, néha egészen triviális téma bukkant fel és kényszeres visszatérésével majd megőrjítette a meditálót. A szomszéd a furgonjával odaáll a kocsibejáróra. Nem tudok kiállni. Hányszor mondtam neki, hogy ne tegye? Nem érdekli. Újra meg újra odaáll. Őrjöngök. Bosszút forralok, kiszúrom a kerekét, megkarcolom az oldalát. És bármennyire messze vagyunk térben és időben a történéstől, a feldolgozatlan, megoldatlan probléma felbukkan a tudatban és halálra gyötri a tulajdonosát. Mintha csak a lakása ablakában, a függöny mögül lesné azt az átkozott furgont ott a kocsibejárója előtt. Egészen addig lesz ez így, amíg ellenáll annak,  hogy a történet, a gondolat újra, meg újra visszatérjen. Pont annyiszor, ahányszor arra szükség van. Az elfogadás az egyetlen gyógymód, ami segít.

A sok ülés fárasztó, a folyamatos koncentráció kimerítő, sokan, amikor lehet, a szabadidőben alszanak. Reggel, ebédidőben, késő délután.

Az evés marad az egyetlen igazi és jól bevált  érzékszervi öröm, így nem lehet csodálni, hogy nagy a toporgás az ebédlőben, sorban álláskor. Vajon mit adnak, jut-e elég, marad-e?
Gyülekeznek a viharfelhők is. A megvonások, a némaság, a szigorú szabályok, a belsőből felszabaduló elfojtott tartalmak haragot, indulatokat gerjeszthetnek. Látni nem igazán látjuk, de a levőben érezni lehet, ha valaki a mélypontja körül jár, mert aznap, vagy éppen akkor nehezen viseli a megpróbáltatásokat. És akkor abban a pillanatban, ha valaki elszedi az utolsó banánt előled, mert előtte olyan is vett a gyümölcs adagból, akinek nem járt volna, így kevesebb maradt a szükségesnél, akkor bár beszélni egymáshoz sosem lehet, de a gyilkos tekintetek  üzennek.

Beszélgettünk erről aztán később is. „Igazából nem szeretem a banánt, de akkor is, az az én banánom!”- mondta valaki, akivel megtörtént az eset. És mindez érthető. Így reagálunk a tudatunk szerint szorult helyzetben. Így reagál az éhes tudat, amely semmilyen oldószerhez nem jut napokon keresztül, ráadásul még a félregondolás, ábrándozás lehetőségét is elvesszük tőle a nap nagy részében. Félreteszünk minden mást, a tudatunkat nem tápláljuk gondolatokkal, csak egy dologra fókuszálunk. A légzésre, majd a testérzetekre. Soványka kis szórakozás. Mégis, ez a módszer hozza el a tisztulást, a gyógyulást számunkra: Fókuszálj a belső folyamatokra, így közben nem táplálod a tudatodat gondolatokkal. Ezért a tudat, mint éhező test a zsírt és a rejtett tápanyagokat, elkezdi felszabadítani a mélyebb rétegekben tárolt mérgeket (harag, önzés, indulatok, félelmek, szorongások). A gyakorlás során pedig nem teszünk mást a feltörő érzésekkel, gondolatokkal, csak szemléljük. Nem ítéljük meg, nem akarunk megszabadulni démonainktól. A démonok pedig, figyelem és törődés híján, erejüket vesztve lassan elpárolognak.

A tíz nap alatt talán nincs is olyan résztvevő, akiben legalább egyszer meg ne fordulna, hogy inkább haza menne. Aki pedig már nem először vesz részt vipassana elvonuláson, rémes óráiban annak szeretne fejben utánajárni, vajon hogyan juthatott arra az elhibázott döntésre, hogy újra jelentkezett? Ez az egész egyszerűen kibírhatatlan. Az ember elfelejti, hogy minden elvonulás alkalmával vannak nehéz pillanatok, órák, fél napok, amelyek azonban, ahogy jöttek el is múlnak, fontos tapasztalatokat hagyva maguk után. 

Félidőben mindig rám tör a nevethetnék. Hirtelen minden abszurddá válik körülöttem.

Egyik nap pihenőidőben a fűben ülve megpillantottam két fehér ruhás meditálót és az jutott eszembe, hogy valójában egy pszichiátriai intézet ápolóit látom az ebédlő felé sétálni. Egy bentlakásos intézet kapuin belül vagyok, sok fejét lógató, némán kószáló ápolt között. A láthatóan zombi hadsereg időről-időre támadást indít a Dhamma (meditációs) terem ellen, lassan, csoszogó léptekkel közelítik meg az épületet. Néha felnevetek, persze csak halkan, ha eszembe jut valami mulatságos. Percekig töprengek azon a mélyfilozófiai kérdésen, hogy vajon megegyem-e  most azt az egy életmentő almát, vagy várjak vele ebédig? Aztán ezen is nevetek.

Angliában, az első elvonulásomon, a negyedik-ötödik nap tájékán eljátszottam a gondolattal, hogy odaállok a sétáló terület végét határoló kerítéshez, mely éppen nyakmagasságig ért, és lesem egy kicsit a kerítés mentén kanyargó utat, hátra arra biciklizik egy helyi lakos. Majd a kellő pillanatban, ha az illető már hallótávolságon belülre ért, halkan, nyöszörgő hangon elmesélem neki, hogy engem bizony ide bezártak és könyörgöm, szabadítson ki! Aztán fejben levelet írtam a szüleimnek. Fejben, de gyerekes gyöngybetűkkel: „Kedves Anya és Apa! Nagyon rosszul érzem magam ebben a táborban, kérlek benneteket, gyertek értem és vigyetek haza!”

Remekül szórakoztam a vicceimen.

A tudatom kereste a kiutat beszorított helyzetéből és lám, meg is találta. Micsoda egy akaratomtól független géniusz!

A vége felé egyre több felismeréssel gazdagodunk, egyre szilárdabban ülünk egy, másfél órán át, néha akár teljes mozdulatlanságban. Fejlődés van, növekvő koncentráció, hátrahagyott lelki terhek és annak a megtapasztalása, hogy van kiút a fájdalomból, a szenvedésből, van segítség a változáshoz. Az út befelé vezet és bár megkéri az árát, de gazdagon megjutalmaz.

A tizedik nap eufóriája pedig felejthetetlen. Kibírtuk, itt maradtunk, nem szaladtunk el a megpróbáltatások és önmagunk elől. Felfedeztünk valami újat magunkban, amit talán eddig nem láttunk. Erősek is vagyunk, toleránsabbak, mint gondoltuk, és kiderült, hogy kibírjuk akár kilenc napig is beszéd nélkül. A dolgaink, a szokásaink segítenek elfedni még fel nem fedezett részeinket, és most hogy nélkülük voltunk tíz napig, új oldalunkról ismerhettük meg magunkat. Egy mélyebb valóságunkba nyerhettünk betekintést, amely segítségével akár egy új, már tudatosabb fejezetet is nyithatunk életünkben.

A szobák lakói boldogan ismerkednek egymással, kiderül, hogy mindenkinek van mosolya, hangja és tekintete is és végre el lehet mesélni, ki mikor, mit élt át, mikor volt boldog, mikor járt a sötétben. Az életek is kibomlanak, megosztjuk egymással a történeteinket, hasonló nehézségek, élethelyzetek kerülnek elő. Hiába van lámpaoltás tíz órakor, a már jól bevált elemlámpa fényénél is lehet folytatni a beszélgetést. És ha valaki az elvonulás ideje alatt még nem tapasztalta volna, a tizedik napra az együttérzés is megszületik.

Az együttérzés elkerülhetetlen. Már a csend ideje alatt is érezhető volt, hogy a szobában ez a nyolc ismeretlen ember törődik egymással. Lámpaoltás csak akkor, ha már mindenki az ágyába került, nem volt ajtócsapkodás, még a nehéz időkben sem, figyeltünk még a lépteinkre is, mert tudtuk, számít. Van, amikor minden mozzanat számít. A történeteinkből az is kiderült, hogy mindannyian ugyanazt éljük. Hasonló nehézséggel, hasonló életúttal magunk mögött ez alatt a tíz nap alatt mindnyájan a változáson dolgoztunk.

Mindnyájan, elvonulók és távolmaradók, ugyanazt a küzdelmes életet éljük, más és más formában, más utakon járva.

A tizedik napon elkerülhetetlen az eszmélés is. Hát, ezért jövök újra. Mert látom a fejlődést az első elvonulás óta; kevesebb gond volt az üléssel, az evéssel, az alvással. Mert mély meglátások születtek, mert minden nehézség ellenére végig tudatosabb voltam. Újra szembenéztem magammal egy olyan mélységemben, amelyre a hétköznapi életemben nincs lehetőségem. Újra megtapasztalhattam az együttérzés erejét és annak örömét, hogy látom, sokan vagyunk, akik azok dolgozunk, hogy jobb legyen. Nekünk, velünk, másoknak.

A negyedik elvonuláson talán már nem hagy cserben az emlékezetem sem, ha egy kétségbeesett pillanatomban a gondolataim között megjelenik a már jól ismert, hogy korholó hangján feltegye a kérdést: Mit keresel itt újra? Hát nem volt elég?

Hogy mit is keresek?

Az otthonom. Ott legbelül, mindennek mélyén, magamban.

Ha már unod és /vagy fárasztanak a mindennapok, próbált ki az alábbi rövid, a figyelmünket is megedző, ellazító gyakorlatokat. Még az is lehet, hogy rájössz: egy kis gyakorlással az élményeinket és a hangulatunkat is pozitívvá alakíthatjuk.

Az alábbi a gyakorlatok pár percesek. Néhányat közülük a munkanapba illeszthetünk, akár ebédszünetben is végezhetjük őket, másokat otthon, házi munka közben, vagy elalvás előtt, ébredés után gyakorolhatjuk.

Próbálgasd őket, találd meg a neked leginkább megfelelőt és figyeld meg a gyakorlatok hatásait.

RELAXÁCIÓ/A TEST ELLAZÍTÁSA

• Gyakorolható ébredés után, elalvás előtt, vagy bármikor napközben, ha erre lehetőségünk van - remekül felfrissít, egy igazi „reset”(újraindítás) az egész szervezetünknek.

Feküdj le a hátadra, amennyire lehetséges, egyenletes felszínre. A lábakat tedd csípőszéles terpeszbe, a karokat helyezd el kényelmesen az oldalad mellé. A vállakra ügyelj, ne húzd fel a füleidhez, inkább told lefelé, a lábak felé, majd lazítsd el. A fekvő testhelyzet legyen kényelmes és laza.

Kezdd el figyelni a légzésed. Hagyd a légzést természetesen történni, ahogy abban a pillanatban neked jól esik és csak figyeld, ahogy a belégzés és kilégzés ütemére mozdul a hasfal, és/vagy a mellkas. A kilégzéseket használd a test ellazítására. Segít, ha mondod magadban: kilégzéssel minden izmomat ellazítom, kilégzéssel mindent elengedek.

 MÉLY LÉGZÉS/A LÉGZÉS FIGYELÉSE

• Gyakorolható ébredés után, elalvás előtt, vagy bármikor napközben, ha erre lehetőségünk van.

Feküdj le a hátadra. Kényelmesen helyezkedj el és lazítsd el magad. Természetes, könnyű légzéssel lélegezz és kezdd el figyelni, ahogy a hasad, majd a mellkas belégzéskor egy kicsit megemelkedik, kilégzéssel lesüllyed. Figyeld ezt a könnyed mozgást, figyeld, ahogy a test belégzéssel kiterjed, kilégzéssel összehúzódik. A légzés legyen könnyű és kényelmes, ne fáraszd ki magad.

 A LÉGZÉS FIGYELÉSE SZÁMOLÁSSAL

• Gyakorolható bárhol és bármikor, akár az ebédszünetben is a munkahelyen.

Helyezkedj el kényelmes törökülésbe egy párnán, vagy egy széken. Amennyiben széken ülsz, a talpakat tedd a talajra. Kezdd el figyelni a légzésed, figyeld a belégzés és a kilégzés természetes ütemű váltakozását. A légzés magától történik, nincs vele egyéb teendő, mint, hogy figyeld. Kezdd el számolni a légzést és magadban ismételd: belélegzem egy/kilélegzem egy, belélegzem kettő/kilélegzem kettő, belélegzem három/kilélegzem három, és így tovább, folytasd a számolást tízig. Ha elszámoltál tízig, vagy ha eltévesztetted a számolást, kezdd újra elölről.

 MOSOGATÁS

• Ha már semmi szépet nem találsz a mosogatásban, akkor használd a mosogatás idejét arra, hogy gyakorolsz. Még az is lehet, hogy két tányér eltörlése közben kellemes élményeid lesznek.

Végezd a mosogatást nyugodt tempóban, mintha minden egyes edényt szeretnél alaposabban szemügyre venni. Figyeld a légzésed, hogy ne kalandozzon el a figyelmed. Úgy nyúlj az edényekhez, mintha mindegyik egy nagyon becses tárgy volna számodra. Ne siess a munka befejezésével. Tekints úgy a mosogatásra, mintha az életed legfontosabb feladata lenne. Minden figyelmed, minden érdeklődésed, minden kíváncsiságod koncentráld a feladatra.

 TEAKÉSZÍTÉS TUDATOSAN

• Teakészítés a pillanat művészete – művész és szépség a tevékenységben

Készíts el egy csésze teát. Készítsd el úgy, hogy minden mozdulatodnak legyél tudatában. Ne engedd, hogy akár egy apró részlet is elkerülje a figyelmed. Figyeld ahogy megnyitod a csapot, vizet engedsz a forralóba, ahogy a tealeveleket beleteszed a szűrőbe, ahogy ráöntöd a forró vizet... Lélegezz könnyedén és mélyebben, mint szoktál. Legyen a teakészítés művészet, ahol minden apró mozdulat fontos, jelentősége van. Légy tudatában minden mozzanatodnak.

Ha ott vagy a cselekedeteidben, legyen az a légzés figyelése, mosogatás, teakészítés, jobban emlékszel majd apró részletekre, koncentrált lesz a figyelmed, ami igazi felfrissülést jelent a zaklatott gondolkodásodnak.  Az igazán jó hír pedig: aki arra koncentrál, amit éppen tesz, legyen az bármennyire hétköznapi, unalmas feladat, többször él át örömöt, boldogságot, mint, aki szeretne túlesni a feladatokon, aki a tevékenység közben hagyja a gondolatait szanaszét szaladni. Ez a jelen pillanat csodája.

Forrás: Thich Nhat Hanh/The miracle of mindfulness

A meditáció, a jelenlét, az ítéletmentes figyelem gyakorlásával olyan gondolatokat, jelenségeket, történéseket vehetünk észre magunkban és a világban, amelyeket előtte sosem láttunk. A csendes szemlélődés, a légzésünkre való fókuszálás, történjen bármilyen rövid ideig, szüneteket iktat be az automatikus gondolat-áramlatunkba. Az áramlás így lelassul és egyes gondolatok, melyek addig csak átfutottak rajtunk, kiemelkedhetnek a kavargó tömegből. Rácsodálkozhatunk a saját gondolatainkra: Vajon miért gondolom ezt? Vajon igaz-e ez a gondolat, ez a meggyőződés, vagy én is csak elismétlek valamit, amit valakitől hallottam, aki szintén gondolkodás nélkül ismétli azt, amit valakitől hallott és így tovább? 

Ahogy a belső világunk lelassul, egyre inkább megfigyelhetővé válik. Lesz idő kérdéseket feltenni, lesz idő az addig automatikus  reakcióink előtt mérlegelni.
A megfigyelés gyakorlása nélkül automatikus üzemmódban reagálunk. A külvilágból érkezik egy erős inger és már ütök, üvöltök, kiabálok, felfortyanok, visszavágok, visszasziszegek, csak úgy a fogak között, de erős méreggel, kiszaladok, rácsapom az ajtót, otthagyom. Kinek vérmérséklete, (el)tanult kultúrája szerint.

A meditáció, éberség gyakorolásával azonban előbb-utóbb lelassul az automata reagálás kényszere is. A gondolatok közötti szünetekben lehetőség születik arra, hogy észrevegyük, megvizsgáljuk, megváltoztassuk az addig bebetonozott, sziklaszilárdnak hitt, akár mély meggyőződéssel is hirdetett, felvállalt véleményünket, hirtelen reakciónkat. Vajon tudjuk-e milyen meggyőződésre alapozzuk a véleményünket, és vajon mi/ki dönti el, hogyan reagálunk?

Hát, ezt nem lehet elviselni. Nem lehet kibírni.

Miért nem lehet elviselni? Mit nem lehet elviselni? Mit nem bírok el? Miért nem bírom el?

A kérdések láncolata és az őszinte válaszok talán egészen máshová vezetnek, mint gondolnánk.
Lehet, hogy önmagunk tehetetlensége felé mutatnak, talán mert magunkkal nehezen bírunk, a saját belső világunk ismeretlen előttünk, ezért ha fáj valami, azt szeretnénk, hogy a másik változzon, a környezetünk alakuljon úgy, hogy nekünk jó legyen. A reakcióink vizsgálata során akár felfedezhetünk a mélyben egy régi sérelmet is, amelyre reagálunk, pedig már rég volt, emlékezni sem emlékezünk, csak a reakciónk mutatja: valahol, valaki bennünk nem tud felejteni.

Az is előfordulhat, hogy a kérdések láncolata egy síró kislányig, kisfiúig vezet, akivel nem úgy törődtek a szülei, ahogy arra szüksége lett volna. Mi pedig felnőttként is cipeljük, húzzuk magunkkal a múltat anélkül, hogy valójában tudnánk, mi rögzít bennünket a haragunkhoz, a belső ellenállásunkhoz, az ismétlődő negatív élményekhez, megélésekhez.

A meditáció, és az éber jelenlét gyakorlása segít abban, hogy tisztán, még tisztábban és egyre tisztábban lássuk magunkat. Az ítéletmentes megfigyeléssel olyan belső világba juthatunk el, ahol évtizedes "átkokra" csodálkozhatunk rá. És ha megtörtént a NAGY találkozás, a valóságra való rácsodálkozás, az elengedés magától megtörténik.

Mert önmagunkra vett "átok" a harag, az indulat, a gyűlölet, az ellenállás, a negatív minták kényszeres ismételgetése, a nem megbocsájtáshoz, nem elfogadáshoz való ragaszkodásunk, és önmagunkra vett "áldás" a megértés, a megbocsájtás, az elengedés, a változtatás, a megújulás képessége. 

A reggeleket szeretem a legjobban. A reggel teljesen az enyém.

Ébredés, nyílnak a szemek, kezdődik a reggeli lassú gondolat-áramlás. Folytatása a tegnapnak, folytatása a múltnak.
Dönthetek: elveszem-e benne, vagy megfigyelem a gondolatokat,  esetleg megszakítom a láncot az azonnali felkeléssel.
Valahol elveszett egy tudatos pillanat és már visz is magával egy történet, pedig  nem fontos, nincs jelentősége. Csak képzelgés, találmány. Felébredt a gondolkodás és gondolkodik. Nélkülem teszi, nem kér hozzá engedélyt. Össze tudunk kapcsolódni és máris olyan, mintha én gondolnám, ami keletkezik. Ügyes játszma, mert valójában a gondolatok visznek magukkal. Kora reggel nekem nincs dolgom a gondolataimmal. Nem áll szándékomban gondolkodni. Lélegzem. Figyelem a légzésem. Kilégzés, belégzés. Alig észrevehetően mozdul a test. Minden lassú és nyugodt. Most nincs gondolat. A finom figyelem a légzésre koncentrálódik.

A paplan meleg, túl meleg már az évszakhoz. Eldöntöm, hogy inkább kibújok. Egyik talpam leteszem a talajra, a szőnyegre. Kényelmes, meleg érzet. A másik talpam rögtön a papucsot keresi. Papucsba bújok egyik, másik lábbal is. A belseje hideg, barátságtalan, sima anyag. Felállok. Nyújtózkodás. Az izmokba vér áramlik. Élettelivé válnak. Az ágy felé fordulok, összehajtogatom a paplant. Először száll a fehér vászon, majd összeillesztem a sarkakat. Összehajtogatom a lepedőt. Kettőbe és kétrét és újra. A lepedőt és a  paplant egymásra teszem,  egyik tenyeremen egyensúlyozom az ágyneműt, másik kezemmel kinyitom az ágyneműtartó ajtaját, és beteszem őket a nyári takarók közé. A mozdulatok ismerősek.
Az ajtóhoz lépek, bal kézzel fogom a kilincset. Hideg, fém érintés. Klasszikus formájú kilincs. Az ajtó könnyen és halkan nyílik. Kilépek az előszobába.
Hajnali 5 óra van. A lakásban teljes csend és némaság. A konyhában dereng a reggel. A nap még nem süt be az ablakon.
A fürdőszoba ajtaja nyitva, a lámpát felkapcsolom. Zúg. Valami zúg a rendszerében. Az egyik égő kialudt.
Arcmosáshoz készülök. Az arclemosó tégelyét kézbe veszem, az átlátszó, zselés anyagból éppen egy ujjhegynyire lesz szükségem. Megmosom az arcom. Érzem az ujjakat, ahogy törődnek az arcommal, ahogy simogatnak. Vízzel lemosom,  törülközővel óvatosan szárítom. Az arc kisimul a törülköző érintésétől. A színe élénkebb lesz, élet költözik belé. Megint egy lépéssel közelebb a teljes ébredéshez.
Fogmosás. A fali szekrény ajtaján gombszerű fogantyú. Kinyitom a szekrényt, kiveszem a fogkefét, a kezembe simul. Fogkrémet teszek rá. Kevés is elég. Színes: zöld, piros, fehér csíkos. Mentolos és gyógynövényes. Fogmosás. Csak a fogkefe, a fogak és a fogkrém. Őket, sajátos együttműködésüket figyelem. Mosom a fogam, majd amikor befejeztem, törülközővel finoman újra megtörlöm arcom. Puhán, figyelemmel gondoskodom.
Megfésülöm a hajam, tükörbe nézek.  A teljes ébredés első pillanata.

Ha valaki még nem jógázna, futna, úszna, biciklizne, kirándulna, vagy legalábbis venne néhány mély lélegzetet az egészsége érdekében, azoknak szól, de talán másokat is  szórakoztat az alábbi rövid buddhista "motivációs beszéd". Hát így és ezért törődjünk a testünkkel!

Su-la-ce: Reggeli beszédek Lin-Csi apát kolostorában

8. beszéd

Fordította: Sári László

"Lin-csi apát kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz. - Mester! Hol a hideg jön ránk, hol a meleg. Valami mindig gyötri szegény testünket. Hogyan tudnánk ezt elkerülni? - Olyan helyre menjetek, szerzetesek, ahol nincs se hideg, se meleg! - válaszolt Lin-csi, s úgy gondolta, eligazította a híveket. - Hol van olyan hely, Mester? - faggatta azonban Lin-csit az egyik tanítvány. - Tudnotok kell, szerzetesek, hogy a test kívánságainak egyetlen hely sem felel meg. Így aztán olyan helyet, mely kényes testeteknek se hideg, se meleg, ne is keressetek. De ha éppen nem fáztok, és nincs is melegetek, lesz majd más panasza rigolyás testeteknek. Éhes lesz, vagy fáradt, de meg is betegedhet. Ha nem kényeztetitek eleget, bosszút áll a test. Ha jót akarsz, vesd alá magad kényének-kedvének: etesd, itasd, fürdesd, kenegesd, hogy a szeszélyes szarzsák ki ne lökjön veled. Vagy ezt teszed, vagy kínok közt töltöd az életet. Tudjátok meg, szerzetesek: utálatos, ronda állat a test! - kelt ki magából Lin-csi apát, rühellte a hús zsarnokságát. Azt akarta, hogy hívei tudják: a test rabság, örökös szolgaság. - Mondd, Mester! Akkor hát nincs semmi megoldás? - firtatta a kérdést az egyik szerzetes tovább. - De van. Ha megszabadulsz tőle, többé nem kínozhat már. Se fagy, se forróság, se fájdalom, se vágy. Erre van kitalálva a buddhaság - felelte az apát. De figyelmeztetőleg még hozzátette. - Ám addig is, szerzetesek, vigyázzátok jól ócska testetek! Nélküle fényességes lelketek csak szúrágta szél, lyukas felleg. Olykor majd imádkozom a Magasztos Buddhához értetek. "Kérlek, kedvezz nekünk, gyenge edényeknek, kik társai vagyunk a nyárleveleknek" - fejezte be reggeli beszélgetését örökös rabszolgaságunkról Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján."

Byron Katie számomra napjaink egyik legizgalmasabb tanítója. Gondolataink hitelességének vizsgálatát, gondolataink igazságtartalmát kérdőjelezi meg. Előadásain, műhelyein gyakran elhangzik a kétkedő kérdés: „Igaz ez? Biztosan tudod, hogy igaz?”

Egyik előadásán a következőt mondta: „Melyiket választanád? Fiatal, rugalmas, egészséges és gyönyörű testet, mely eléréséhez edzőterembe kell járnod, vagy fiatal, rugalmas, egészséges, boldog gondolatokat, melyek segítségével azt sem érzed problémának, ha a nyakadtól a lábujjadig bénult vagy?”

Byron Katie radikálisan fogalmaz, mert ő maga is radikális változáson ment keresztül. A hosszú évekig tartó súlyos depresszióból, az ágya mellett a földön fekve ébredt fel egy reggel azzal a felismeréssel,  hogy ha elhiszi a (negatív, öngyilkossággal foglalkozó) gondolatait, szenved, ha nem hiszi, akkor boldog. És a tizenkét évnyi gyötrő szenvedést lezáró reggelen ezt a felismerését egy felszabadult nevetéssel üdvözölte.

A különböző tanítók és tradíciók mind ugyanazt az igazságot tanítják. Bár különféle utakon járva, más és más megközelítésből, de azt az esszenciális igazságot, amely valójában tradícióktól és tanítóktól függetlenül létezik.

Kedves bizonyítéka ennek az a tanítás, melyet aznap hallgattam meg, amikor rátaláltam Byron Katie előadására, és amelyből kijegyzeteltem a fenti néhány gondolatot.

A rishikeshi Sivananda Ashram idős kanadai (hindu) szvámija, Swami Atmaswarupananda, aznapi beszédében szintén az elméről és a gondolatainkért való felelősségvállalásról beszélt.

„…az elménkhez való viszonyunkat talán leginkább az jellemzi, ha úgy tekintünk rá, mint a gyermekünkre. A gyerek nem mi vagyunk, de a gyerek hozzánk tartozik, nem máshoz. És mivel a gyerek a miénk, ezért felelősséggel tartozunk iránta. Ha valakinek terhére van, akkor nekünk kell rendre utasítani. Az első és legfontosabb dolog az elménkhez való viszonyunkban tehát annak felismerése, hogy felelősséggel tartozunk iránta. Senki nem szenvedhet azért, mert a fejünkben rendetlenség van. A mi felelősségünk rendet tenni a gondolataink között. Ahogy Puja Swami Chidananda (a Sivananda asram egykori szellemi vezetője) mondta: "Azt talán nem tudjuk befolyásolni, hogy milyen gondolat jusson az eszünkbe, de azt, hogy mit kezdjünk vele, azt igen."

A második legfontosabb dolog, amit tudnunk kell, hogy a gyerekünk nagyon hasonlít a világ többi gyermekéhez. Ugyanazokon a fejlődési szakaszokon megy keresztül, előbb-utóbb mászik, felül, járni kezd. A saját gyerekünk számunkra egyedi és ez természetes is, mert minden gyerek egyedi, de ugyanakkor egyetemes természettel rendelkezik.  Látnunk kell, hogy ahogy mások, mi is képesek vagyunk nem csak a legnemesebb, hanem a leggonoszabb motivációk és gondolatok megteremtésére is. Tudunk szentek lenni és tudunk ördögiek is, ezért nemcsak hogy felelősséget kell vállalnunk az elménkért és a gondolatainkért, hanem azt is be kell látnunk, hogy mind a jóra, mind a gonoszra egyaránt képesek vagyunk.

Az elménk tehát olyan, mint a gyerekünk. Felelősséggel tartozunk iránta és okosan, gyengéd törődéssel kell bánnunk vele. Ezzel járulunk hozzá nem csak saját magunk, de a világ boldogságához is.”

Világ életemben zajos volt a mentális életem, de talán nem vagyok ezzel egyedül. Ki az, aki nem szeret történeteket keríteni a napi események köré, vagy inkább megszépítve a valóságot, elképzelni, hogyan lehetett volna másképp? És ha már megtörtént a 'baj', megkeresni, ki tehet róla, kit lehet hibáztatni a történtekért? Ki az, aki nem szokta címkékkel, ítéletekkel ellátni a környezetét, teljes meggyőződéssel arról, hogy minden címkenév az igazságot tükrözi? 

Megírjuk a saját valóságunkat, megteremtjük azt úgy, ahogy a fejünk (elménk) azt gondolja. Az igazság pedig lehet, hogy messziről figyeli azt, amit művelünk.

Amióta egyre nagyobb kíváncsisággal fordulok a gondolataim világa felé és egyre inkább érdekel, hogy mi zajlik a fejemben, annál inkább meglepődöm, hogy miből lesz egy élet. Miből lesznek az évtizedekig tartó szorongások, nehézségek, problémák, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek.

Képzelt párbeszédek, monológok, kitalált, sokszor ismételt vágyott történeteket, vagy éppen sokszor ismételt kitalált, félelemmel átitatott történeteket látok, és ami összeköti őket az nem más, hogy mindezek csak és kizárólag a fejemben történnek, csak a fejemben valóságosak. Nem különösebben szórakoztatóak, inkább automatikusak. Riasztó, hogy magától működik bennem egy folyamat, amelynek bár része nem vagyok, de szenvedő alanya igen. Még érdekesebb rájönni arra, hogy az elképzeltek csekély százalékban váltak valóra, tehát ez a típusú agymunka, bármennyire is kitölti a mindennapjainkat, akár feleslegesnek is tekinthető.

Nem tervezésről van szó, nem kreatív gondolatok özönéről, hanem egy teljesen automatizált belső működésről, ami, mint az autó alapjáraton, folyamatosan duruzsol bennünk. Néha külső esemény nem is kell hozzá, hogy beinduljon a belső téveszme-gyártás. Az elme magától gyártja a történeteket, képzeli el a jövőt, védekező állást hirdet, félelmeket vetít előre, mintha a működésével igazolni szeretné: Azzal, hogy most elképzelem az összes rosszat, ami történhet velem, megvédem magam, felkészülök a nehézségekre.

De vajon ki mondta neki, hogy készüljön? Ki mondta neki, hogy a jövőtől félni kell? Hogy bármitől is félni kellene?

A gondolataink nem pihennek, jönnek-mennek, a reggeli ébredésünktől kezdve addig a pillanatig, amíg este álomba nem zuhanunk. Ha nem tudatosítjuk őket, azt csinálnak, amit akarnak. Úgy tesznek, mintha szükség lenne a folyamatos probléma gyártásra, az értékelésre, az ítéletek megfogalmazására, azok előhívására. Valahová be kell sorolnunk magunkat, valaminek mindig történnie kell a fejünkben, mert akár ha egy lélegzetvételnyi szünet is keletkezik és magunkra maradunk a nagy csendben minden gondolat nélkül, vajon mi az, ami abban a nagy csendes térben meghatároz majd bennünket?

Kik vagyunk vajon, ha nem a gondolatainkban élünk, ha nem a gondolataink által határozzuk meg magunkat?