Világ életemben zajos volt a mentális életem, de talán nem vagyok ezzel egyedül. Ki az, aki nem szeret történeteket keríteni a napi események köré, vagy inkább megszépítve a valóságot, elképzelni, hogyan lehetett volna másképp? És ha már megtörtént a 'baj', megkeresni, ki tehet róla, kit lehet hibáztatni a történtekért? Ki az, aki nem szokta címkékkel, ítéletekkel ellátni a környezetét, teljes meggyőződéssel arról, hogy minden címkenév az igazságot tükrözi? 

Megírjuk a saját valóságunkat, megteremtjük azt úgy, ahogy a fejünk (elménk) azt gondolja. Az igazság pedig lehet, hogy messziről figyeli azt, amit művelünk.

Amióta egyre nagyobb kíváncsisággal fordulok a gondolataim világa felé és egyre inkább érdekel, hogy mi zajlik a fejemben, annál inkább meglepődöm, hogy miből lesz egy élet. Miből lesznek az évtizedekig tartó szorongások, nehézségek, problémák, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek.

Képzelt párbeszédek, monológok, kitalált, sokszor ismételt vágyott történeteket, vagy éppen sokszor ismételt kitalált, félelemmel átitatott történeteket látok, és ami összeköti őket az nem más, hogy mindezek csak és kizárólag a fejemben történnek, csak a fejemben valóságosak. Nem különösebben szórakoztatóak, inkább automatikusak. Riasztó, hogy magától működik bennem egy folyamat, amelynek bár része nem vagyok, de szenvedő alanya igen. Még érdekesebb rájönni arra, hogy az elképzeltek csekély százalékban váltak valóra, tehát ez a típusú agymunka, bármennyire is kitölti a mindennapjainkat, akár feleslegesnek is tekinthető.

Nem tervezésről van szó, nem kreatív gondolatok özönéről, hanem egy teljesen automatizált belső működésről, ami, mint az autó alapjáraton, folyamatosan duruzsol bennünk. Néha külső esemény nem is kell hozzá, hogy beinduljon a belső téveszme-gyártás. Az elme magától gyártja a történeteket, képzeli el a jövőt, védekező állást hirdet, félelmeket vetít előre, mintha a működésével igazolni szeretné: Azzal, hogy most elképzelem az összes rosszat, ami történhet velem, megvédem magam, felkészülök a nehézségekre.

De vajon ki mondta neki, hogy készüljön? Ki mondta neki, hogy a jövőtől félni kell? Hogy bármitől is félni kellene?

A gondolataink nem pihennek, jönnek-mennek, a reggeli ébredésünktől kezdve addig a pillanatig, amíg este álomba nem zuhanunk. Ha nem tudatosítjuk őket, azt csinálnak, amit akarnak. Úgy tesznek, mintha szükség lenne a folyamatos probléma gyártásra, az értékelésre, az ítéletek megfogalmazására, azok előhívására. Valahová be kell sorolnunk magunkat, valaminek mindig történnie kell a fejünkben, mert akár ha egy lélegzetvételnyi szünet is keletkezik és magunkra maradunk a nagy csendben minden gondolat nélkül, vajon mi az, ami abban a nagy csendes térben meghatároz majd bennünket?

Kik vagyunk vajon, ha nem a gondolatainkban élünk, ha nem a gondolataink által határozzuk meg magunkat?