A pillanat művészete

meditáció-éber jelenlét-tudatosság

Elvonulás

2016. szeptember 14. 18:10 - Konrád Mónika

dscf0021.JPGAz első két nap mindig a legnehezebb. A hajnali négy órás ébresztőhöz ajánlatos hamar hozzászokni, mert végig erre lehet számítani. Hányszor olvastatták el, íratták velünk alá, hogy elfogadjuk az elvonulás szabályzatát? Napi tíz és fél óra meditáció, nincs beszéd, érintés, még a szemkontaktust is kerülni kell. Nincs olvasás, írás, zenehallgatás, csak te vagy. Te és a belső életed. Ezzel foglalkozhatsz. Tíz napig szerzetes leszel.

Hajnalban sötét és nagyon hideg van. Az első napokban még a jól megszokott ülésében is keresi a helyét az ember. Rakosgatom a lábaim, néha egész váratlanul elzsibbadnak, de tudom, hogy majd belejövök, így szokott ez lenni.

Megérkezésünk napján a szobában lakó hét másik lánnyal bemutatkoztunk egymásnak. Nem volt sok időnk az elcsendesedésig, így néhányszor elismételtük a neveket, próbáltuk az arcokhoz rögzíteni, sejtettük, hogy a bemutatkozó kört meg kell majd ismételni az elvonulás utolsó napján, amikor újra beszélhetünk. A köztes időben nem lesz lehetőségünk az ismerkedésre.

Nyolc egymás számára ismeretlen nő, ismeretlen lelki állapotban, lelki tartalommal, feldolgozandó ügyekkel, múlttal, fájdalommal és különböző célokkal, melyekről egyáltalán nem tudtunk beszélni az elvonulás kezdetén. Csak  a legfontosabb ügyeket tárgyaltuk meg: hol legyen az elemlámpa, hogyan intézzük a lámpaoltást, mi legyen a szellőztetéssel.


A menetrend minden nap ugyanaz: meditációs ülések, reggeli fél hétkor, ebéd tizenegykor, vacsora helyett az először elvonulóknak gyümölcs, vagy ha olyan szerencsés vagy, hogy ez már a második elvonulásod, akkor citromos víz. Este tanítás, melyet egy fél órás záró meditáció követ, majd tízkor lámpaoltás. A tábor zöld területén lehet sétálni, a fűben pihenni, nyújtózkodni. Más lehetőség kikapcsolódásra nincs, úgyhogy egy idő után a fürdés, az alvás és az egyéb apró-cseprő feladatok, mint hajmosás és körömreszelés is a boldog szabadidős programok közé sorolódnak.

Nem az első alkalommal veszek részt elvonuláson, de sosem tudom, hogy mi fog történni, nem tudom, mire számíthatok, hogy mikor, mi bukkan fel a tudatomból, hogy gyötörjön egy kicsit? Nem tudom, hogy bírom az ülést, mi lesz az étkezéssel, a gyomrommal? Az ismeretlenben, önmagunk elől is elrejtett világunkban mártózunk meg mindannyian, akik komolyan vesszük a szabályokat, a menetrendet és a fizikai, mentális, lelki nehézségek ellenére is kitartóan gyakorlunk az elvonulás egész ideje alatt.

Az első három nap a légzés figyeléséről szól, negyedik naptól pedig testérzeteket keresünk és figyelünk magunkon. Az esti tanítások, Buddha tanításai, segítenek értelmezni, vajon miért is tesszük mindezt?

A koncentráció néha így megy, néha úgy. Az első felismerések mindig fontosak, segítenek megalapozni a gyakorlást, ha nem a megfelelő hozzáállással gyakorolnánk, hamar megmutatják, hogy nem a jó úton járunk. Az első napokban a kényszeres gondolatok jelentették a legnagyobb nehézséget. A gondolatok vissza-visszatértek, kényszeresen ugyanazt a lehetetlen témát ismételgették,  és amikor ösztönösen megpróbáltam erőszakkal rendet tenni közöttük, mint egy rossz szülő, aki tévedésében úgy gondolja, hogy már mindent megpróbált, így elveszítheti a fejét és akár meg is ütheti azt a gyereket,  a fejem kényelmetlen, elektromos feszültséggel feltöltve erős lüktetéssel jelezte, hogy itt bizony az erőszak semmit sem ér, sőt inkább ront a helyzeten. Ellenállok a valóságnak és a test fájdalmasan megfeszül, robbanásra kész.

A szoros testközelből, ahogy ebben a helyzetben a gondolataimmal vagyok, megjelent az elvonulás első tanítása, amit olyan jól ismerek: Nincs kivétel.

Ha a meditációban egy kellemes gondolat húz magával, miközben te ottfelejted a légzésed (elkalandozol) vagy egy olyan, amit soha többé nem szeretnéd, ha a közeledbe jönne, ugyanaz a teendő. Nézz rá és vidd vissza a figyelmed a légzésre, a fókuszpontra. Nincs olyan gondolat, melynek jogában állna eltéríteni a légzésed figyelésétől. Nincs olyan gondolat, amely fölötte állna a többinek, amire azt mondhatnám: Ezt aztán végképp nem hagyhatom, hogy zavarjon, mert annyira sötét, gonosz, agresszív, önző, vicces, drámai, kellemes, ami most eszembe jutott, hogy ezt kezelnem kell, nem nézhetek el felette.  Ez ellen tenni kell valamit. Radikális elfogadásra van szükség, mondják elismert buddhista tanítók. Minden gondolat, ami keletkezik benned elfogadásra, befogadásra vár. Egyet sem lehet elutasítani.

A meditációban elengedünk minden gondolatot, legyen az bármennyire gyűlölni, vagy szeretnivaló.

A felismerés után visszatérek a légzéshez. A gondolatok támadnak, de már elfogadtam, hogy jönnek. Támadnak, mert ebben a megfeszült csöndben és már sokadik órában kifejezetten támadásnak érzékelem a műveletüket, és én csak figyelem. Egyszer kifakulnak. Így mondja a természet törvénye: amit nem táplálsz, előbb-utóbb elsorvad, meghal. Nincs ez másként a (negatív) gondolatokkal sem.

Az elvonulás végén más is beszámolt kényszeres gondolatokról, néha egészen triviális téma bukkant fel és kényszeres visszatérésével majd megőrjítette a meditálót. A szomszéd a furgonjával odaáll a kocsibejáróra. Nem tudok kiállni. Hányszor mondtam neki, hogy ne tegye? Nem érdekli. Újra meg újra odaáll. Őrjöngök. Bosszút forralok, kiszúrom a kerekét, megkarcolom az oldalát. És bármennyire messze vagyunk térben és időben a történéstől, a feldolgozatlan, megoldatlan probléma felbukkan a tudatban és halálra gyötri a tulajdonosát. Mintha csak a lakása ablakában, a függöny mögül lesné azt az átkozott furgont ott a kocsibejárója előtt. Egészen addig lesz ez így, amíg ellenáll annak,  hogy a történet, a gondolat újra, meg újra visszatérjen. Pont annyiszor, ahányszor arra szükség van. Az elfogadás az egyetlen gyógymód, ami segít.

A sok ülés fárasztó, a folyamatos koncentráció kimerítő, sokan, amikor lehet, a szabadidőben alszanak. Reggel, ebédidőben, késő délután.

Az evés marad az egyetlen igazi és jól bevált  érzékszervi öröm, így nem lehet csodálni, hogy nagy a toporgás az ebédlőben, sorban álláskor. Vajon mit adnak, jut-e elég, marad-e?
Gyülekeznek a viharfelhők is. A megvonások, a némaság, a szigorú szabályok, a belsőből felszabaduló elfojtott tartalmak haragot, indulatokat gerjeszthetnek. Látni nem igazán látjuk, de a levőben érezni lehet, ha valaki a mélypontja körül jár, mert aznap, vagy éppen akkor nehezen viseli a megpróbáltatásokat. És akkor abban a pillanatban, ha valaki elszedi az utolsó banánt előled, mert előtte olyan is vett a gyümölcs adagból, akinek nem járt volna, így kevesebb maradt a szükségesnél, akkor bár beszélni egymáshoz sosem lehet, de a gyilkos tekintetek  üzennek.

Beszélgettünk erről aztán később is. „Igazából nem szeretem a banánt, de akkor is, az az én banánom!”- mondta valaki, akivel megtörtént az eset. És mindez érthető. Így reagálunk a tudatunk szerint szorult helyzetben. Így reagál az éhes tudat, amely semmilyen oldószerhez nem jut napokon keresztül, ráadásul még a félregondolás, ábrándozás lehetőségét is elvesszük tőle a nap nagy részében. Félreteszünk minden mást, a tudatunkat nem tápláljuk gondolatokkal, csak egy dologra fókuszálunk. A légzésre, majd a testérzetekre. Soványka kis szórakozás. Mégis, ez a módszer hozza el a tisztulást, a gyógyulást számunkra: Fókuszálj a belső folyamatokra, így közben nem táplálod a tudatodat gondolatokkal. Ezért a tudat, mint éhező test a zsírt és a rejtett tápanyagokat, elkezdi felszabadítani a mélyebb rétegekben tárolt mérgeket (harag, önzés, indulatok, félelmek, szorongások). A gyakorlás során pedig nem teszünk mást a feltörő érzésekkel, gondolatokkal, csak szemléljük. Nem ítéljük meg, nem akarunk megszabadulni démonainktól. A démonok pedig, figyelem és törődés híján, erejüket vesztve lassan elpárolognak.

A tíz nap alatt talán nincs is olyan résztvevő, akiben legalább egyszer meg ne fordulna, hogy inkább haza menne. Aki pedig már nem először vesz részt vipassana elvonuláson, rémes óráiban annak szeretne fejben utánajárni, vajon hogyan juthatott arra az elhibázott döntésre, hogy újra jelentkezett? Ez az egész egyszerűen kibírhatatlan. Az ember elfelejti, hogy minden elvonulás alkalmával vannak nehéz pillanatok, órák, fél napok, amelyek azonban, ahogy jöttek el is múlnak, fontos tapasztalatokat hagyva maguk után. 

Félidőben mindig rám tör a nevethetnék. Hirtelen minden abszurddá válik körülöttem.

Egyik nap pihenőidőben a fűben ülve megpillantottam két fehér ruhás meditálót és az jutott eszembe, hogy valójában egy pszichiátriai intézet ápolóit látom az ebédlő felé sétálni. Egy bentlakásos intézet kapuin belül vagyok, sok fejét lógató, némán kószáló ápolt között. A láthatóan zombi hadsereg időről-időre támadást indít a Dhamma (meditációs) terem ellen, lassan, csoszogó léptekkel közelítik meg az épületet. Néha felnevetek, persze csak halkan, ha eszembe jut valami mulatságos. Percekig töprengek azon a mélyfilozófiai kérdésen, hogy vajon megegyem-e  most azt az egy életmentő almát, vagy várjak vele ebédig? Aztán ezen is nevetek.

Angliában, az első elvonulásomon, a negyedik-ötödik nap tájékán eljátszottam a gondolattal, hogy odaállok a sétáló terület végét határoló kerítéshez, mely éppen nyakmagasságig ért, és lesem egy kicsit a kerítés mentén kanyargó utat, hátra arra biciklizik egy helyi lakos. Majd a kellő pillanatban, ha az illető már hallótávolságon belülre ért, halkan, nyöszörgő hangon elmesélem neki, hogy engem bizony ide bezártak és könyörgöm, szabadítson ki! Aztán fejben levelet írtam a szüleimnek. Fejben, de gyerekes gyöngybetűkkel: „Kedves Anya és Apa! Nagyon rosszul érzem magam ebben a táborban, kérlek benneteket, gyertek értem és vigyetek haza!”

Remekül szórakoztam a vicceimen.

A tudatom kereste a kiutat beszorított helyzetéből és lám, meg is találta. Micsoda egy akaratomtól független géniusz!

A vége felé egyre több felismeréssel gazdagodunk, egyre szilárdabban ülünk egy, másfél órán át, néha akár teljes mozdulatlanságban. Fejlődés van, növekvő koncentráció, hátrahagyott lelki terhek és annak a megtapasztalása, hogy van kiút a fájdalomból, a szenvedésből, van segítség a változáshoz. Az út befelé vezet és bár megkéri az árát, de gazdagon megjutalmaz.

A tizedik nap eufóriája pedig felejthetetlen. Kibírtuk, itt maradtunk, nem szaladtunk el a megpróbáltatások és önmagunk elől. Felfedeztünk valami újat magunkban, amit talán eddig nem láttunk. Erősek is vagyunk, toleránsabbak, mint gondoltuk, és kiderült, hogy kibírjuk akár kilenc napig is beszéd nélkül. A dolgaink, a szokásaink segítenek elfedni még fel nem fedezett részeinket, és most hogy nélkülük voltunk tíz napig, új oldalunkról ismerhettük meg magunkat. Egy mélyebb valóságunkba nyerhettünk betekintést, amely segítségével akár egy új, már tudatosabb fejezetet is nyithatunk életünkben.

A szobák lakói boldogan ismerkednek egymással, kiderül, hogy mindenkinek van mosolya, hangja és tekintete is és végre el lehet mesélni, ki mikor, mit élt át, mikor volt boldog, mikor járt a sötétben. Az életek is kibomlanak, megosztjuk egymással a történeteinket, hasonló nehézségek, élethelyzetek kerülnek elő. Hiába van lámpaoltás tíz órakor, a már jól bevált elemlámpa fényénél is lehet folytatni a beszélgetést. És ha valaki az elvonulás ideje alatt még nem tapasztalta volna, a tizedik napra az együttérzés is megszületik.

Az együttérzés elkerülhetetlen. Már a csend ideje alatt is érezhető volt, hogy a szobában ez a nyolc ismeretlen ember törődik egymással. Lámpaoltás csak akkor, ha már mindenki az ágyába került, nem volt ajtócsapkodás, még a nehéz időkben sem, figyeltünk még a lépteinkre is, mert tudtuk, számít. Van, amikor minden mozzanat számít. A történeteinkből az is kiderült, hogy mindannyian ugyanazt éljük. Hasonló nehézséggel, hasonló életúttal magunk mögött ez alatt a tíz nap alatt mindnyájan a változáson dolgoztunk.

Mindnyájan, elvonulók és távolmaradók, ugyanazt a küzdelmes életet éljük, más és más formában, más utakon járva.

A tizedik napon elkerülhetetlen az eszmélés is. Hát, ezért jövök újra. Mert látom a fejlődést az első elvonulás óta; kevesebb gond volt az üléssel, az evéssel, az alvással. Mert mély meglátások születtek, mert minden nehézség ellenére végig tudatosabb voltam. Újra szembenéztem magammal egy olyan mélységemben, amelyre a hétköznapi életemben nincs lehetőségem. Újra megtapasztalhattam az együttérzés erejét és annak örömét, hogy látom, sokan vagyunk, akik azok dolgozunk, hogy jobb legyen. Nekünk, velünk, másoknak.

A negyedik elvonuláson talán már nem hagy cserben az emlékezetem sem, ha egy kétségbeesett pillanatomban a gondolataim között megjelenik a már jól ismert, hogy korholó hangján feltegye a kérdést: Mit keresel itt újra? Hát nem volt elég?

Hogy mit is keresek?

Az otthonom. Ott legbelül, mindennek mélyén, magamban.

 

 

 

 

komment
süti beállítások módosítása