A meditáció, a jelenlét, az ítéletmentes figyelem gyakorlásával olyan gondolatokat, jelenségeket, történéseket vehetünk észre magunkban és a világban, amelyeket előtte sosem láttunk. A csendes szemlélődés, a légzésünkre való fókuszálás, történjen bármilyen rövid ideig, szüneteket iktat be az automatikus gondolat-áramlatunkba. Az áramlás így lelassul és egyes gondolatok, melyek addig csak átfutottak rajtunk, kiemelkedhetnek a kavargó tömegből. Rácsodálkozhatunk a saját gondolatainkra: Vajon miért gondolom ezt? Vajon igaz-e ez a gondolat, ez a meggyőződés, vagy én is csak elismétlek valamit, amit valakitől hallottam, aki szintén gondolkodás nélkül ismétli azt, amit valakitől hallott és így tovább? 

Ahogy a belső világunk lelassul, egyre inkább megfigyelhetővé válik. Lesz idő kérdéseket feltenni, lesz idő az addig automatikus  reakcióink előtt mérlegelni.
A megfigyelés gyakorlása nélkül automatikus üzemmódban reagálunk. A külvilágból érkezik egy erős inger és már ütök, üvöltök, kiabálok, felfortyanok, visszavágok, visszasziszegek, csak úgy a fogak között, de erős méreggel, kiszaladok, rácsapom az ajtót, otthagyom. Kinek vérmérséklete, (el)tanult kultúrája szerint.

A meditáció, éberség gyakorolásával azonban előbb-utóbb lelassul az automata reagálás kényszere is. A gondolatok közötti szünetekben lehetőség születik arra, hogy észrevegyük, megvizsgáljuk, megváltoztassuk az addig bebetonozott, sziklaszilárdnak hitt, akár mély meggyőződéssel is hirdetett, felvállalt véleményünket, hirtelen reakciónkat. Vajon tudjuk-e milyen meggyőződésre alapozzuk a véleményünket, és vajon mi/ki dönti el, hogyan reagálunk?

Hát, ezt nem lehet elviselni. Nem lehet kibírni.

Miért nem lehet elviselni? Mit nem lehet elviselni? Mit nem bírok el? Miért nem bírom el?

A kérdések láncolata és az őszinte válaszok talán egészen máshová vezetnek, mint gondolnánk.
Lehet, hogy önmagunk tehetetlensége felé mutatnak, talán mert magunkkal nehezen bírunk, a saját belső világunk ismeretlen előttünk, ezért ha fáj valami, azt szeretnénk, hogy a másik változzon, a környezetünk alakuljon úgy, hogy nekünk jó legyen. A reakcióink vizsgálata során akár felfedezhetünk a mélyben egy régi sérelmet is, amelyre reagálunk, pedig már rég volt, emlékezni sem emlékezünk, csak a reakciónk mutatja: valahol, valaki bennünk nem tud felejteni.

Az is előfordulhat, hogy a kérdések láncolata egy síró kislányig, kisfiúig vezet, akivel nem úgy törődtek a szülei, ahogy arra szüksége lett volna. Mi pedig felnőttként is cipeljük, húzzuk magunkkal a múltat anélkül, hogy valójában tudnánk, mi rögzít bennünket a haragunkhoz, a belső ellenállásunkhoz, az ismétlődő negatív élményekhez, megélésekhez.

A meditáció, és az éber jelenlét gyakorlása segít abban, hogy tisztán, még tisztábban és egyre tisztábban lássuk magunkat. Az ítéletmentes megfigyeléssel olyan belső világba juthatunk el, ahol évtizedes "átkokra" csodálkozhatunk rá. És ha megtörtént a NAGY találkozás, a valóságra való rácsodálkozás, az elengedés magától megtörténik.

Mert önmagunkra vett "átok" a harag, az indulat, a gyűlölet, az ellenállás, a negatív minták kényszeres ismételgetése, a nem megbocsájtáshoz, nem elfogadáshoz való ragaszkodásunk, és önmagunkra vett "áldás" a megértés, a megbocsájtás, az elengedés, a változtatás, a megújulás képessége.