A szél itt mindig fúj, hajnali fél négy körül érkezik, megteszi, amit tennie kell, majd egy kicsit lelassulva ugyan, de előfordul, hogy egész nap itt bóklászik a város körül. Áldásos tevékenységet folytat, elviselhetővé teszi a nyári hőséget, de meglepetést is tud okozni.

Egyik délután verőfényes napsütésben üldögéltem a Gangesz partján, a Gurudev kutir márványpadján. Ez a pad azért teremtődött, hogy ott üldögéljen az ember. Hídtól-hídig szemlézze a várost, a vadul menetelő folyót a város határáig és ameddig a szem ellát. A folyó viszi magával az ember tekintetét, követném én még tovább is, városon, városokon túl, egészen, míg Kalkutta közelében bele nem felejtkezik a Bengáli-öbölbe.

A kutir márványpadján sok időt el lehet tölteni tétlen nézelődéssel, teljes időtlenségben.

Ezen a délutánon, napsütéses időben és tiszta kék éggel a fejem felett egy hirtelen jött hatalmas széllökés majdnem lesodort a szokásos délutáni ülőhelyemről. A szemem és a szám azon nyomban tele lett homokkal, a fák mellettem a földig hajoltak, a szél rázta, cibálta őket. A szél a semmiből jött hirtelen és váratlanul. Nem tudtam, mire lehet ilyenkor számítani és a padról az épületbe menekültem. Aztán semmi sem történt. Az ég továbbra is maradt égszínkék, bárányfelhőkkel terített, könnyű szél fújt, kitörő viharnak nyoma sem volt. Szóval így jelez itt a természet. Ha szólni tudna, így tenné: Bármi megtörténhet, itt egyértelműen én vagyok az erősebb.

Az utcára kiérve egy koldust látok, aki a pattogatott kukoricát áruló árus asztaláról, az öblös fémtálból - amiben mindig púpozva áll a frissen pattogtatott kukorica - kiszaladt szemeket szedi össze a földről. Más árusok is rendezgetik az asztalukon a portékájukat, a hirtelen jött pillanatnyi szélvihar mindenhol felkavarta az életet. A koldus rám néz, kérdezi, hogy szeretem-e a pattogatott kukoricát, majd maszatos tenyerét, melyben volt egy pár szem, már nyújtja is felém. Nevetnem kellett, nem is tudom miért.

Az utcán egy kicsit tovább sétálva látom, hogy barátom, az ékszerbolt tulajdonosa, rövid és szűk folyosónyi kis boltjában egy széken áll, és a fali vitrin törött üvegajtaját próbálja csupasz kézzel kiemelni a helyéből.  Segítsége is akad, egy barát, aki kalapáccsal igyekszik az üvegtáblát alul kiütni a sínből. Távolabb állok, ki tudja, mi lesz még ebből. Az üvegpulton is hosszú repedés, a kis buddha szobrok és az ékszerek szanaszét hevernek, a pulton is, a földön is. Amit lemászik a székről, vérző ujjára tesz egy tapaszt, majd elmeséli, mi történt.

„Jött ez a hirtelen szélvihar - hadarja izgatottan- és lesodorta az OM-ot, ami ott függött magasan a bejárat fölött." Nézem a hatalmas, rézből készült OM-szimbólumot, a feltételezett bűnöst, a földön, a falhoz támasztva.

„Az OM nekiesett a fali vitrinnek, betörte, majd rázuhant a pultra, onnan a földre, de előbb lelökte  a Ganésát az asztalról.” És mutatja a hatalmas Ganésa szobrot a bejárat melletti kis asztalon. Valóban, Ganésának betört a homloka. Amit  izgatottan meséli a természeti katasztrófa részleteit, nekem pedig újra nevetnem kellett: szóval az OM felborította a Ganésát. Mert ő is így mondja: a Ganésát. A helyzet drámai volt egy kissé, így nem engedtem meg magamnak a nevetést. Inkább az elérzékenyülést választottam. Igen, azt hiszem néha nevetni és elérzékenyülni ugyanaz.

Eszembe jutott,  hogy hát ezért szeretlek én benneteket itt Indiában. Mert nektek van Ganésátok, meg Krisnátok, akik bár minden felett állnak, mégis át lehet ölelni, meg lehet simogatni őket, de akár a  lábuk elé is le lehet borulni, szertartásokat is lehet végezni a tiszteletükre. De legyen bármennyire is hatalmas istenség az imádatok tárgya, attól még Krisna és Ganésa a ti Krisnátok, a ti Ganésátok marad.

Nélkülözhetetlen barát, szerethető kis elefánt figura. Akit akár jól fejbe is kólinthat egy nagy OM.

A meditációban egy pontra irányítjuk a figyelmünket. Végtelenül egyszerű a feladat: végre egy dologra figyelhetünk. Nem kell szanaszét szakadni, millió dologgal egyszerre megbirkózni, zsonglőrködni idővel, teendőkkel. Elcsendesedünk, megpihenünk, a figyelmünket is megpihentetjük vagy a légzésünkön, vagy bármilyen más fókuszponton (mantra, hangok, testérzetek, stb.).
De főként a gyakorlásunk kezdeti szakaszában majd mindannyiunk rácsodálkozunk arra, hogy a meditációban való megpihenés valójában nem is olyan egyszerű.
Az elcsendesedés első pillanataiban támadásszerűen jelennek meg a gondolataink, problémáink, az előttünk álló feladataink. Mintha szándékosan  és kizárólag csak a bosszantásunkra tennék, mert akkor éppen nem velük szerettünk volna foglalkozni.

És mit tesz a figyelmünk ebben a zűrzavarban? Elkezd ugrálni, kapkodni, szaladni egyik, másik gondolat után. Beleéli magát a felbukkanó történetekbe, elkezd foglalkozni a felmerülő gondolatokkal, belevonódik a gondolatok világába. Arról pedig, hogy mi volt az a végtelenül egyszerű feladat, amivel nem sokkal azelőtt megbíztuk, már rég elfelejtkezett.

Csakúgy, mint a reggeli felkelés körüli huzavona, a meditációnkon belül is megjelenik a küzdelem. Elterelő gondolatok és az egyszerű feladatunkra (figyelem a fókuszponton) való koncentráció között.
Eleinte úgy tűnhet, mintha a félrenézésben, a mással foglalkozásban jobbak lennénk, mint a koncentrációban. A gondolatok könnyen elsodornak bennünket, néha hosszú idő is eltelik, míg visszatalálunk a fókuszpontunkra.

A gondolatoknak még sokáig lehet "létjogosultsága" megzavarni a meditációnkat. Nem tudatosan döntünk az elkalandozás mellett, de a gondolkodás, ábrándozás folyamata oyan erősen kondicionált, hogy könnyen magukkal viszik a figyelmünket. Az egy dologra való koncentrálást pedig könnyen unalmas léhaságnak értelemzheti az elménk.

No, és akkor mit is tehetünk?
A rendszeres és kitartó gyakorlással nem csak megeddzük a koncentrációnkat, a figyelmünket, hanem megerősödünk abban a hitben is, hogy bármennyire is abszurdnak tűnik, de akár el is csendesedhetünk. Megengedhetjük magunknak azt a napi 5,10, 15 percnyi, vagy még hosszabb ideig tartó elcsendesedést. És igen, elengedhetjük a kényszerű gondolkodást, a problémáinkkal való állandó foglalkozást, azt az elképzelésünket, hogy a fejünk arra való, hogy megtöltsük gondolatokkal, és hogy folyamatos és aktív mentális életet éljünk. Szabad megpihenni, megpihentetni a gondolatainkat, a belső életünket is.

Ahhoz, hogy megtapasztalhassuk az elcsendesedést és a meditáció gyógyító erejét, meg kell engednünk magunknak a mentális pihenést. Engedélyre lesz szükségünk magunknak, magunktól.

Évekig gyötrődtem a reggeli felkelésekkel.

Fel kellene kelni gyakorolni, de jól esne még aludni, úgy tűnt, hogy ez a dilemma tárgya. Magamra húzni a takarót, befordulni a fal, vagy az ablak felé és nem mozdulni, sokszor tűnt ésszerűbbnek, mint törökülésben kuporogni egy párnán, és a nagy semmire gondolni. Nem elkezdeni még a napot, megpróbálni kitolni a nap kezdetét még egy fél órával valóban értelmes gondolat, hiszen mindenkinek hajszolt az élete, szükségünk van a pihenésre. Volt, hogy a gyakorlás kényszerének ereje győzött és valahogy kikecmeregtem az ágyból. És volt, hogy a lustálkodás nyerte meg a  csatát, egy kis lelkiismeret furdalással a hátterében.

Sokáig hittem, hogy a ésszerű és az ésszerűtlen vitázik bennem, amíg rá nem jöttem, hogy valójában a régi és az új veszekszik bennem egymással. A régi, a megszokott dolgaim (reggel aludni szoktam pihenésként és nem meditálni) legyenek bármennyire idejétmúltak, károsak rám nézve, akkor is szorosan hozzám tartoznak, mint egy rossz házasságban a másik. Az új viszont, egy új és még ismeretlen gyakorlás, kialakuló szokás, ki tudja, mit tesz velem.  Muszáj a második sorba visszaszorítani, hiszen előbb az élet, a teendők, a megszokott dolgaim, a megszokott valóságom és csak utána jöhet ez a kis extra, a luxus-üldögélés. Eltartott egy ideig míg rájöttem, hogy teljesen félreértem a valóságot.

Az a luxus, ahogy meditáció nélkül élek és az a luxus, ha nem táplálom és élesztgetem az ébredő tudatosságom, hanem hagyom, hogy a belső cinikus hang megmagyarázza nekem, mi a dolgok sorrendje. Majd, ha túl leszek ezen, azon, majd, ha több időm lesz. Sosem lesz több időnk, mert mindig azon vagyunk, hogy ne legyen időnk, hogy a kitömött életünkben ne legyenek csendes pillanatok. A csend veszélyes. Kérdéseket, kételyeket szül, olyanokat, melyeken már rég el kellett volna gondolkodnunk, de féltünk velük szembenézni. Így aztán a folyamatos sóhajtozás mellett "bárcsak lenne egy kis időm", azon vagyunk, azon dolgozunk, hogy újra- és újratöltsük  a csend terét tennivalóval, gondolkodással.

És ennél már csak az rosszabb hír, hogy a meditáció gyakorlásával hosszútávon valójában időre teszünk szert...

A hajnali meditáció után jógázom. Gyönyörű az asram jógaterme. Hajópadló burkolja, hatalmas, földig érő ablakai a hegyek felé és a Gangeszre néznek. A nap reggel szemből süt. Becsukom a szemem, játszom egy kicsit a fénysugárral. Csak résnyire kinyitom, hajam a szemem elé hull, és a hajszálakon keresztül kilesek, melengetem a szemeimet, lassanként engedem be a napsugarakat, majd csak ezután nyitom ki teljesen. A nap és én így már szembe nézünk egymással. Kitárom az ablakokat, a szellő könnyedén átfújja a termet.

Egyedül vagyok a hatalmas teremben. Pillanatképekként futnak át bennem az elmúlt hónapok emlékei. A helyek, ahol jógával köszöntöttem a napot. Észak-Indiában Dharamsalában, a szobám erkélyéről. Erdő és hegyek vettek körül, egy hatalmas sas keringett minden reggel a fejem körül. Madarak szálltak az erkélyem korlátjára, hangos csiviteléssel beszélték meg a fészekrakás nehézségeit. Úgy tűnt, nincs egyezség közöttük. Nepálban, Kathmanduban, a Kopan monostor egyik épületének tetején, még sötétben kezdtem hozzá a gyakorláshoz. Hideg volt, kötött sapkában, meleg pulóverben végeztem a napüdvözleteket. Nem volt sok időm. Az ébresztő után rögtön a tetőre igyekeztem, minden perc számított, mert minden percemet a monostori élet szabályozta. A tibeti buddhista tanítók értettek hozzá, hogy kell a nyugati szétszéledt gondolatokat megregulázni. És Pushkarban, ahol az Aravali hegyei mögül bukkant fel a nap egy jól időzített színpadra lépéssel a napüdvözletem végére. Utána hosszú percekig ismerkedtünk még egymással. Figyeltük egymást: ő engem, ahogy megadtam magam melegségének, én őt, ahogy lomha bágyadtságából, ragyogó istenséggé változott.

De, az otthon itt van, Rishikeshben. Abban a városban, ahol első utam első reggelén azzal az ismeretlen gondolattal ébredtem, hogy itthon vagyok. Az ismeretlen gondolatok ijesztőek. Nem ismerek az eredetüket, a lakhelyüket, nem vezet hozzájuk és tőlük út hozzám. Nagy riadalmat keltve jelennek meg, a semmiből. Hiába kutatom, nincs velük személyes kapcsolatom. Nincs bennem élettörténetük. 

A gyakorlás és a fürdés-szertartás után reggelizni indulok. Az öltözetem indiai jellegű, nem keltek feltűnést. Vagyis igen, mindig, mint minden nyugati turista, aki indiainak öltözik. A napszemüveg fontos, elbújtat, mert a férfiak szeretnek bámészkodni. Megtanultam határozott lépésekkel járni, így leszek otthonos a környezetem számára. Az asram lépcsőjén lefelé sétálva a majmok kísérnek, nem szeretek rájuk nézni. Nem ajánlott a szemükbe nézni, mosolyogni pedig kifejezetten veszélyes. Háborút jelent. Az indiaiak sem szeretik ezeket a piros fenekű, kopott szőrű, verekedéstől megtépázott majmokat. A kicsik helyesek, de nem barátságos, inkább igazi tolvajfajta. Egyszer kiraboltak, egy másik alkalommal pedig megtámadtak, így egy kicsit tartok tőlük. A lépcső aljára érve körbenézek. Néha percekig állok itt, míg átkelhetek. Riksák jönnek mindkét irányból sok kocsi szeretne felvenni. A fehér nőt, aki az út szélén áll. Van, hogy a szemközti sávból fordulnak elém, hogy arra vigyenek, amerre szeretnék menni. Csak intek a kezemmel, nem, most gyalogolok. Az ember elfelejti Indiában a felesleges udvariaskodást. Senkit sem érdekel, ha szabadkozol az út szélén. Elég, ha megrázod a fejed, vagy intesz. Ide, ebbe a helyzetbe mosoly se kell. Kutyát sem érdekel. 

A piacra mentem egyik nap, egy gyönyörűen feldíszített riksa állt meg mellettem. Égők a kocsi külsején, belül díszes szőrme huzat, aranyozott Krishna képek lógtak a visszapillantó tükörről. Igazi limuzin. Tombolt benne a Hare Krishna. Vezetője gyönyörű, tiszta tekintetű indiai férfi (női vezetők nincsenek) azt mondta, bármennyit fizethetek, neki minden jó. Az utat végigénekelte, majd amikor a piacnál kiszálltam a háromkerekűből és a tenyerébe tettem az aprót, szemembe nézett, nagy mosollyal megköszönte, a pénzt a szélvédőnél heverő többi közé szórta. Nem nézte mennyit kapott, hangosan dalolt tovább és elhajtott. Szeretek riksával járni. Jó indiaiakkal együtt utazni, fogalmazni az alkalmazkodás jellegét. Ha nőkkel utazom, egyszerűbb. Egy mataji a többi közé könnyen elfér. Befogadnak védelmeznek, a női közösség kultúrán felül is összetartó. A női sors súlyos, érzem az erejét itt Indiában különösen. Az asszonyok összefognak, az egyén köré épülő erődként, egy anyaként védelmezik egymást, a fiatalokat, a fehér nőket.

Egyszer felfelé a Tapovan városrész felé igyekeztem, a turista negyedbe. Sok szálloda, bolt, vásárlási lehetőség van arra, a nyugatiak szeretnek ott megszállni. Siettem, nem néztem, milyen riksába szállok. Leintettem egyet és beszálltam. Szűken voltunk, bent helyet csináltak nekem a férfiak. A riksában hét férfi ült, hét férfivel néztem farkasszemet. Hét vizslató barna szempár, meghatározhatatlan kíváncsisággal a tekintetében. Egyszerű munkások lehettek, a nap végén igyekeztek hazafelé. Szakadt inget, kopott nadrágot és papucsot viseltek. Vékonyak voltak, alacsonyak, az utcán látott indiai nőkhöz képest jelentéktelen volt a kisugárzásuk. Zavarba jöttem, mert mind engem néztek. Az úton végig nem vették le rólam a szemüket, így inkább én kaptam el a tekintetem, kényelmetlenül éreztem magam. Nem féltem, de nem tetszett, hogy nem kapom meg a nekem járó tiszteletet. Jár nekem az, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, tárgyiasítva. Ők ezt nem tudják, nem értik. Egész úton azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejükben? Minden gondolat érdekelt volna. Van-e bennük tisztelet, ítélkeznek, minősítenek-e? Hogyan teszik? Eszükbe jut-e, gondolnak-e szexre, vagy csak arra gondolnak? Mit jelenthet nekik egy egyedül utazó fehér nő látványa, közelsége? Érzem, hogy nagyon meglepődnék, ha kihallgathatnám a gondolataikat.

Néha olyan sokan zsúfolódunk be egy riksába, hogy már csak a vezetőülés mellé férek. Ha udvarias a sofőr, két-három nőt ültet maga mellé, hogy az utastérben a férfiak és ne vegyesen szoruljon egyik test a másikhoz. Ha a legszélére kerülök, fél testem már a járműből kifelé lóg, fél karommal a riksa tetejébe kapaszkodom, keresem az egyensúlyt. Hihetetlenül izgalmas helyzet. Szikh családdal is utaztam, a család minden tagja turbánt viselt, kivéve az anyát. Hatalmas dugóban álltunk, talán péntek délutáni csúcsforgalomban. A család tagjai csendesen beszélgettek. A riksák hosszú percekig álltak sorban a piacig vezető úton. Nehéz volt egyet találni, amelyikben volt még hely számomra, de a szikh család riksájában még akadt. A piachoz közeledtünk már, amikor újabb utasokért állt meg a riksa vezetője. Egy hét tagú hindu család szállt be és helyezkedett el az utastérben. Voltak, akik a földön, az ülésen, egymás ölében, vagy éppen állva, a riksa szélébe kapaszkodva találták meg a helyüket. A világ legtermészetesebb dolga a kényelmetlenség Indiában. Az indiaiaknak már nem az, egy idő után nekem sem. Helyzetek vannak, amelyekhez alkalmazkodunk, semmi más. Egykedvűséget tettetve fogadjuk a legnagyobb nyomorúságot, a tömeget, az utca szennyét. Átlépünk mindazon, amelyen itthon megdöbbennénk, vagy megbotránkoznánk, amitől undorral fordítanánk el a fejünket, se megértést, se elfogadást nem követelve magunktól.

A boldogság a tudatodon múlik- ez állt azon a táblán Kathmanduban, a Kopan monostor kertjében, amelyre többek közt a résztvevőknek szánt legfontosabb üzeneteket írták az ott lakó szervező szerzetesek.

Bosszantott a dolog. Még hogy a tudatomon. Könnyű meditálgatva élni Kopan gyönyörű kertjében, a világ tetején, a Himalája lélegzetelállító hegyei között, nem szembesülve az élet igazi nehézségeivel. Könnyű így kiegyensúlyozottnak lenni, gondoltam akkor, és kitalálni, hogy a boldogság a körülményektől függetlenül átélhető és csak azon múlik, hogyan fogadom az élet eseményeit.

Azóta eltelt egy kis idő, sok új tapasztalatot gyűjtöttem nehézségekről és a boldogságról is. Nem szégyen bevallani, ha téved az ember és végre elismeri a bölcsek tanítását. És az sem szégyellendő, hogy kétkedéssel indultam neki a vizsgálódásnak.

Boldogok szeretnénk lenni, akár mindenáron. Sokan gondoljuk, hogy a boldogsághoz társadalmi pozícióra, anyagi sikerekre, a birtokunkban levő minél több tárgyra lesz szükségünk. Mindenből jobbat, újat, többet szeretnénk. Mintha a boldogságot lehetne tárgyiasítani és mintha pénzért is megvásárolhatnánk az örömteliséget.

Félünk a negatív dolgoktól és szeretjük megjósolni azt is, hogy mi az, amitől boldogok leszünk és mi az, amitől nem. A fájdalmat, a nehézséget próbáljuk kizárni az életünkből, az örömökbe kapaszkodunk. Azt is hisszük, hogy az örömök, vagy eredmények hosszú távú boldogságot eredményeznek. „Majd ha elértem ezt, majd ha túl leszek azon…” - gondoljuk gyakran. De az igazság az, hogy még a legmélyebb válságok és a legnagyobb sikerek sem tartanak örökké.

Pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a jó hangulatunk (boldogságunk) alapvetően nem az anyagi sikerekhez, nem a birtokunkban levő tárgyakhoz kötődnek. Sokkal inkább olyan dolgokhoz, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a lelki és közösségi életünkhöz:

• köszönetet kifejezni, a hálát kimutatni, akár szóban, akár írásban,
• együttérzést gyakorolni, másoknak segíteni,
• a megbocsájtás,
• a tudatosság, a figyelem, az éberség, a meditáció gyakorlása,
• a közösségi élet, a kapcsolatok ápolása,
• az optimizmus,  
• az élet apró örömeinek élvezete,
• a testre fordított figyelem, mint jóga, futás, sport, tánc és a nevetés.

Boldogságot, vagy áramlat-élményt, ahogy azt Csíkszentmihályi Mihály boldogság-kutató pszichológus professzor is felismerte, olyan tevékenységek közben élünk át leginkább, amelyeket szívesen végzünk, és amelyek teljesen lekötik a figyelmünket. Olyankor az én és annak problémái nem kapnak figyelmet, egyszerűen fogalmazva: a tevékenység végzése közben megfelejtkezünk magunkról. A figyelmünket teljes mértékben a tevékenységre irányítjuk elmerülve annak minden részletében. A kutatások azt mondják, hogy ez az élmény a boldogság áramlat-élménye. Daniel Goleman pszichológus, az Érzelmi intelligencia c. könyv szerzője szerint az összpontosítás azonnali áramlat-élményt eredményez. Tehát az egyhegyű figyelem, az egy dologra való koncentrálás, a figyelmünk tárgyával való eggyé válás máris boldogság-élményhez vezet. 

Az boldogság-élményhez szükségünk lesz a rácsodálkozás képességére is. A gyermeki rácsodálkozás, a kíváncsiság, nem csak az áramlat-élmény átélésében segít, de megment bennünket a szürkeségtől, a hétköznapok automatizmusaitól, attól, hogy a mindennapok ismétlődéseitől elkedvetlenedve boldogtalannak érezzük magunkat. A rácsodálkozás képessé tesz bennünket arra, hogy egy látszólag ugyanolyan történést, vagy ismétlődő eseményt annak látszólagosságán túl is megfigyelhessük. A rácsodálkozás segítségével így felismerhetjük, hogy az életben valójában nincs két ugyanolyan pillanat.

Ahhoz, hogy az általános közérzetünk javuljon, és hogy több boldog pillanat legyen az életünkben, a pozitív élményeket érdemes az átélésük pillanatán túl is fenntartani. Meg kell tanulnunk tudatosan hosszabban időzni a kellemes élményekben.

Ha valami kellemes élmény ér, tudatosítsd és maradj benne. (Csodálkozz rá). A kellemes élmény lehet egy szép természeti jelenség, vagy csak annyi, hogy jól érzed magad valakinek a társaságában. Maradj együtt az érzéssel, az élménnyel, öt, tíz másodpercig. Figyeld meg a tested belső reakcióit az élményre és engedd, hogy a kellemes érzés még inkább fokozódjon benned. Akár vizualizálhatod is a jót, a szépet, a kellemest, mint egy drágakövet a szívben, egy forrást benned, egy mindig veled lévőt, amit mindenhová magaddal viszel, mert mindig veled marad. (Forrás: Mindful.org)

Delhiben a reptéren várakozva a hátizsákom magam mellé tettem, hátradőltem és behunytam a szemem. Csak egy kicsit pihenek-gondoltam. Hosszú volt a Budapest-Delhi repülőút, már volt benne egy átszállás, több órás várakozó idővel. Egy pillanatra gondoltam, hogy becsukom a szemem. Mély álomba zuhantam. Arra ébredtem, hogy a fejem hátrabicsaklott, a nyakam elgémberedett, úgy tűnt, teljesen megadtam magam az alvásnak, mindenki beszállt már, a Kathmanduba induló repülő csak rám várt.

A repülőn szerencsétlenségemre a vészkijárathoz szólt a jegyem. Először nem bántam, mert a lábaimnak sokkal több hely jutott, azonban mikor már mindenki elfoglalta a helyét, az egyik stewardess odajött hozzám és nagyon hivatalos hangon, jó hangosan megkérdezte tőlem: „Hölgyem, mivel ön ül a vészkijárat mellett, meg kell, hogy kérdezzem, vészhelyzet esetén hajlandó-e segíteni a stewardessek munkáját és kinyitná-e a menekülők számára ezt az ajtót?” Kicsit összeszorult a gyomrom. Szerettem volna az ablakhoz húzódva aludni a rövid repülőút alatt, most majd figyelhetem, hogy nem alakul-e ki vészhelyzet. "Persze" - válaszoltam, elég határozatlanul. „Rendben, köszönjük” – harsogta a stewardess-robot. „Akkor most elmondom Önnek, hogyan kell kinyitni az ajtót.” Sajnos nem sokat értettem belőle, de bíztam a mögöttem ülőben, aki szintén megkapta ezt a feladatot. Reméltem, hogy ő legalább megértette, és ha arra kerül a sor, majd meglesem, hogy csinálja.

A stewardess olyan határozottsággal osztotta ki ezt a feladatot mindenki számára, aki a vészkijáratok egyike mellett ült, mintha ezen a járaton heti rendszerességgel hajtottak volna végre kényszerleszállást. Protokollból hozta a frászt mindenkire.

Kathmandu repterén három órát várakoztunk, míg kígyózó sorokban araszoltunk a vízum kiadó pult felé. A pultnál négy férfi ült, szorgalmasan begyűjtötték a vízumkérő lapokat, majd ragasztottak az útlevélbe egy kis matricát az érkezés dátumával. Érezze jól magát nálunk! – és mosolyogtak derűsen, mintha észre sem vették volna a már órák óta várakozók hosszú sorát.

A taxi egészen a Kopan Monostor bejáratához szállított. A taxis a csomagomat behozta utánam a recepcióhoz. A recepción szerzetesek dolgoztak. Furcsa látványt nyújtottak sötét bordó szerzetesi ruhájukban, ahogy akár egy multicég alkalmazottai, egyik telefont a másik után kapkodták, foglalkoztak a bejelentkezőkkel, tőmondatokban, gyorsan kommunikáltak. Pontosan, szakszerűen intézték az adminisztrációs ügyeket. Kétszázötven résztvevőt kell majd regisztrálniuk az elkövetkezendő két-három napban, a kurzus ideje alatt pedig ők foglalkoznak majd velünk, a kérdéseinkkel, gondjainkkal.

Egy hónap a Buddha nyomában. Próbálok közelebb kerülni a megértéséhez. A megvilágosodotthoz, aki látta, hogy mi van mindenen túl, mi van még azon is túl, amihez nem szeretünk közel sem kerülni. Önmagunk belső élete réteges kőzetként raktározza a múltat fogantatásunk pillanatától fogva. Vagy talán még régebb óta. Ki szeret szembesülni a legnagyobb, legfájóbb titkokkal?

Az elvonulások, kiszakadás. Kiugrás az addigi életemből. Ugrom, de ugrás közben már fordulok is vissza, rá tudok nézni magamra. Szemügyre veszem magam, az életem, a kapcsolataim, a szokásaim, a problémáim. Mindent jól átvizsgálok a szemlélődő énemmel. Űrséta, mikroszkopikus látcsővel, a Földre irányítva.

Regisztrálok, megkapom a szobakulcsot, majd a teraszhoz sétálok. A hegytetőről nézem a várost. Gyönyörűen süt a nap. November van, rövid ujjúban vagyok és papucsban. Éget a nap. Tiszta a levegő. Szerzetesek állnak a terasz korlátjánál, többen is az égbolt alját nézik, mutogatnak: Nézzétek, lehet látni! – nagyon lelkesek. Jönnek mások is, sokan csatlakoznak a felfedezőkhöz. Ritka, hogy a Himalája csúcsait lehet látni, tiszta idő kell hozzá. Most itt van az a ritka pillanat. Mint a gyerekek örülnek a látványnak.

A város a lábaim előtt hever. A teraszon állok és nézem, ahogy az élet történik Kathmanduban. Fehér Tata taxik hozzák fel a törmelékes meredek úton a kurzus résztvevőit a monostorhoz. Hallom azt is, hogy valahol tüntetés van a városban, látom is a hangyák menetelését, transzparenseket visznek, hangosbeszélő autó kíséri őket. Választásokra készül az ország, ez is a kampány része. A repteret is látom, az autóutakat is - mint egy terepasztal terül el előttem a város. A repülők épp csak a monostor felett kezdenek igazán emelkedni és ráfordulni arra a légifolyosóra, amelyiken aztán folytatják útjukat. Olyan alacsonyan szállnak el a fejem felett, hogy ha a karom az ég felé nyújtanám, akár meg is érinthetném őket. Itt fönt béke van. Minden egy dologról szól, egyszerű az élet.

A legnagyobb gompa-ból az elvonulás idejére kiköltöztek a szerzetesek, a kisebb épületet használják majd, átadják nekünk, a kurzus résztvevőinek a helyüket.

Kibújok a papucsból és belépek. Hatalmas Buddha szobor áll a terem végében. A meditációs párnák már rendezett sorokban, füstölő illatát érzem. Az eksztázis érzete. Ismerős lehet a hely? A meditáció gyakorlata? Nem tudom, nem is sejtem. Csak érzem a földöntúli, ismeretlen belső vidékről származó örömöt. Mintha a jutalom, a meditáció jutalma a gyakorlás előtt megjelenne. Talán mégis ismerős, régről.

Üldögélek egy kicsit. Jó itt. Béke van.

Az ajtó résén beszökik egy kutya. Farkát csóválva végigszaglássza a párnákat, majd a sarokban leheveredik egyre. A monostor egyik kutyája. Három-négy lakik itt. Barátságos jószágok. Vegetáriánusok ők is, az áhimszá (nem ártás) törvénye rájuk is vonatkozik.

Délután körbejárom a hatalmas kertet, a sztúpákat, amelyek a legnagyobb tanítók hamvait őrzik. Vannak, akik már a korat járják a sztúpa körül, imaláncot morzsolgatva mantráznak. A nap delel, nyári napsütésben sétálok a monostor gyönyörű virágos kertjében.

Lehet, hogy itt mindig ragyog az ég?

Nagy erejű a mentális zaj, amivel mindannyian együtt élünk. Reggeltől estig zakatol a fejünkben a sok teendő, probléma, sérelmek, félelmek, aggodalom és mindezekre a kétségbeesett megoldási lehetőségek. Ebben élünk, ez az életünk. Legalábbis úgy gondoljuk, hogy ez sajnos így van, nem lehet másképp. A mentális szokásaink mélyen rögzültek, leginkább öntudatlanul sodornak minket magukkal. Reakcióink automatikusak és ettől úgy érezzük mély változásra nem leszünk képesek ez életben. Azonban ez nincs így. Ahogy Sogyal Rincpoche, az elismert buddhista tanító mondja: " Minden a szokáson és a gyakorláson múlik". Ahogy kiépítettük a rossz mentális szokásainkat, úgy le is tudjuk őket bontani. Ehhez egy kis gyakorlásra, a gyakorlás fenntartásához pedig kitartásra lesz szükségünk. 

A szünetet kell gyakorolnunk, megszakítva a szokásos mentális folyamatainkat. Ez jelenthet három mély tudatos légzést a nap bármelyik pillanatában. A mély légzés különösen akkor hasznos, amikor úgy érezzük, hogy a nyakunkba szakadt minden és alig látszunk ki a feladatok alól. Egy ilyen helyzetben ahelyett, hogy elkezdenénk sajnálni magunkat, vagy gyorsan kitűznénk magunkra a „sok a feladatom, stresszel teli az életem, tehát fontos vagyok” kitűzőt, vegyünk három mély lélegzetet és a figyelmünket végig a légzésünkön tartva tudatosítsuk a feszültség elengedését. Megtehetjük. Reggel, mielőtt kikelünk az ágyból, vegyünk három mély tudatos lélegzetet. Adjunk magunknak időt a teljes mentális ellazulásra, mielőtt belevetnénk magunkat a nap sűrűjébe. Mennyi időt vesz el a napi rohanástól három mély légzés? Talán harminc másodpercet.

A nap folyamán tehetjük ezt máskor is. Legyen az felöltözés közben, a reggeli készítésekor, a buszra várás során. Emlékeztessük magunkat a szünetre. Nem kell mindig gondolkodni, nem kell, hogy a fejünkben mindig történjen valami. Éppenséggel lehet akár csend is. Lehetünk csak egyszerűen ott, jelen abban a cselekedetben, amit éppen végzünk. 

És a háromlégzésnyi szünet lehetősége azt is jelezheti számunkra, hogy a szünetet akár meg is hosszabbíthatjuk. Sorban álláskor ahelyett, hogy idegeskednénk, mert lassan haladunk, figyeljünk. Fogadjuk el a helyzetet, amiben vagyunk, hiszen nem tudunk rajta változtatni. Inkább figyeljük azt, hogy állunk, hogy simul a talpunk a talajra, vagy arra milyen testérzeteink vannak, mit, hol érzünk a testünkben, hogyan érezzük magunkat. Ítélet, elemzés nélkül. Vagy csak egyszerűen figyeljünk a légzésünkre, úgy, hogy nem próbálunk beavatkozni a légzés folyamatába. Egyszerűen próbáljunk meg ott lenni, jelen lenni a helyzetben. A forgalomban, az autóban, ahelyett, hogy a többi autóst szidnánk a dugóban, vagy idegeskednénk, figyeljük a légzésünket, figyeljük meg magunkat, vagy a környezetünket. Ítélet nélkül, békésen szemlélődve, semmit sem megfogalmazva önmagunkról, vagy a világról. Séta közben figyelhetjük az épületeket, az embereket. Figyeljünk és érzékeljünk. Ne ítéljünk, ne minősítsünk. Tartsunk szünetet az állandó gondolkodásban, véleményformálásban, minősítésben, ítéletek gyártásában. Legyen egy kis csend. Teremtsünk magunkban egy kis csendet. És mielőtt, vagy miközben azt mondanánk magunknak, hogy ez lehetetlen, próbáljuk meg. Kezdjük három tudatos lélegzetvétellel.

Talán két-három évvel azelőtt lehetett, hogy eldöntöttem, kilépek a nyugat mátrixából: a depresszió furcsa fajtája lett úrrá rajtam. Az ízek, a zene, az örömök, a vágyak szürke jelentéktelensége akkori életem megbízható tükreként mutatták: mély válságba kerültem. Eltűnt a fény, eltűnt a kíváncsiság, az izgalom. Éreztem, hogy valami mélyen változni kezdett bennem. Figyeltem magam. A megfigyelés képessége lett legdrágább kincsem.

A „mindig valamit akaró” haldoklott.

A folyamat nem volt különösebben fájdalmas, szorongató, inkább egy csendes, a maga lassú folyamában nyugodtan végigélhető, végigkövethető haldoklás.  Nem volt sem drámai, sem látványos, vagy a környezetem számára észrevehető. Szépen csendben halt ki belőlem minden, amit addig magamnak hittem én pedig lépésről-lépésre nyomon követtem belső halálomat. Figyeltem, ahogy az életem addigi ritmusát jelző belső inga egyre lassabban mozog, egyre kisebbet kilengve egyik, másik oldalra. Vártam, mi történik, ha egyszer csak megáll.Értelmetlenné vált a kényszerességem, hogy mindig tegyek valamit, hogy aktívan, értelmesen éljem az életem, hogy legyenek céljaim, hogy bármit is akarjak. Hirtelen tele lettem nagyon egyszerű kérdésekkel: Miért teszem ezt? Miért teszem így? Miért pont most? Minek tegyem ezt egyáltalán? Miért gondolok erre? Miért így reagálok? Később, a buddhizmussal való találkozásomkor döbbentem rá, hogy valójában a Buddha tanítása és módszerei szerinti éberséget gyakorlom. Megkérdőjeleztem minden valódiságát magamban, és magamon kívül. Nehéz volt reggel felkelni, nem éreztem, hogy a munkámon kívül bármi motivál arra, hogy megmozduljak, felöltözzek, elinduljak. Semmi sem érdekelt. Tudtam, hogy ez zsákutca. Innen se pszichológus, se kineziológus, sem az eddig használt népi gyógymódok nem fognak megmenteni, innen kimászni nem, csak ugrani lehet. Úgy éreztem, hogy akaratom ellenére elindult bennem egy még ismeretlen útra kényszerítő változás. Az „akarás” lett a legnagyobb ellenségem.

Figyeltem magam. Reggelente ébredés után nem keltem ki rögtön az ágyból, vártam a pillanatot, amikor megteszem. Vajon mikor jön el, ha egyszer nincs motiváció? Munkába kell menni, ez tény, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az utolsó pillanat érdekelt, amikor egyszer csak szinte magától megtörténik a cselekedet. Döntés, elhatározás nem volt, hiszen kevés volt már a fegyelmező akaraterő, de a felkelés és minden egyéb azt követő kötelező elem megtörtént. Nem értettem mi késztet egyáltalán bármire, de mégis elláttam minden feladatomat.

Munka után otthon filmeket néztem. Jó filmeket, tartalmas mondandókkal, vagy éppen könnyűeket, kevés gondolkodnivalóval. Filmek hétköznap és hétvégén, hónapokon át. A zene, ami örök szerelem volt nem kellett, csak a képi világ maradt; a filmek tökéletesen lekötötték a figyelmemet. Ebben az időszakban megszülettek az első verskezdemények, csodálkozva meredtem a leírt sorokra, nehezen hittem el, hogy én vagyok a szerzőjük.

Csendesen, magamban éltem meg átalakulásomat, nem volt segítségre szükségem. Mintha tudtam volna, hogy ami bennem zajlik természetes folyamat, nem gyógyszer, hanem az időben való beteljesülése gyógyítja. (Konrád Mónika: A másik világ)

Érd alsó és Déli pályaudvar között utazom. Szeretem a piros vonatokat. Ilyenkor nyáron olyan hideg van a kocsikban, hogy pulóvert kell húzni, de ez alkalommal kellemes hőmérséklet fogadott. Délelőtt volt, sok szabad hellyel, még válogatni is lehetett. Egyedül ültem egy négyesben, ahogy mindig, amikor holt időben kevesen utazunk.

Tőlem nem olyan messze egy másik négyesből nagy kacagás hallatszik. Látom, hogy a kalauz szórakoztatja az utasokat. Joviális úr, ősz hajjal, lassan hozzám is elér. Kéri a jegyem, de közben már meséli is: Mindenkinek tudom, hogy mikor van a névnapja, meg más dolgokat is meg tudok mondani csak számok alapján. Azok ott - és mutat a még mindig vidám társaságra – is ezen nevetnek.

Na, mondjon egy számot. A névnapja a hónap hányadik napjára esik?

Nézek rá komolyan, és mint akit megbabonáztak úgy válaszolok: Negyedikére.

Rám néz, vagyis inkább a fejem fölé egy kevéssel, a tekintete kissé elhomályosul, látom, hogy nagyon koncentrál, és már mondja is: 4, 4, 4, május 4 - Mónika.

Gondolkodom, vajon hová van írva a nevem, honnan olvashatta le? Persze sehol sincs. Most sincs rajtam névkitűző, ahogy máskor sem normális körülmények között. Kiolvasta máshonnan, ahová még én sem látok, még akkor sem, ha éppen rólam van szó.

Kalauzok a vonaton.

Eksztázis. Vajon lehet-e az eksztázis állapotában élni? Gyerekkorom óta foglalkoztatott az eksztázis, az állandó, megfejthetetlen mélységű belső izgalom. Nem az őrjöngő, verejtékben vergődő, hanem a csendes, láthatatlan remegő, gyógyító öröm és vágy, melyet a felfedezés, az újdonság, az új napra virradás kíváncsi izgalma tart életben.

Nem tudtam, felnőttként sem sokáig, mi az, ami hiányzik, mit keresek, honnan a furcsa érzés, hogy az élet, amit élünk, valójában nem igaz. Túl sok benne a felesleges játék, a színház, a maszkok, elcserélt ruhák és szeretők, talán némi rövid nyugvó ponttal, ha a megfelelő a megfelelőre talált. Sok a fájdalom, a szenvedés, és a sérülésekből következő még több sérülés, amit a szülők öntudatlanul örökítenek tovább gyermekeiknek, mit sem tudva sem ők, sem a gyerekek arról, hogy egy olyan készen kapott valóságot dédelgetnek, amely családi örökség. Van élet azon túl is, sőt gyakran, csak azon túl van élet.

Naivnak és gyerekként is gyerekesnek gondoltam magam, mert nem értettem a világ működését, azt a világét, amelyben mások így-vagy úgy megtalálták a helyüket. Keveset beszéltem, így nem volt lehetőségem arra, hogy összevessem homályos érzéseimet és bizonytalanságomat másokéval. Így hát az érzés, hogy valami baj van ezzel a világgal, ellenem fordult. Velem van a baj, mert nem illeszkedem. Muszáj volt, így megkerestem a magam csendes magyarázatát: Az élet egy folyamatos kompenzálás, ehhez kell alkalmazkodni.

Eksztázis annyit jelent: kívül lenni. Kívül lenni a hétköznapi életen, gondolkodáson, tudaton. A hétköznapiságtól való megszabadulás fulladásig gyönyörködtető pillanatai, melyet annyian keresünk. Szerelemben, utazásban, táncban, sportban, szexben, alkoholban, drogokban.

Asztrológusnál jártam egyszer, aki rápillantva a horoszkópomra szűkszavúan csak annyit mondott: Ezzel a képlettel kábítószerfüggő is lehetnél.

Igen, tudom, hogy függő vagyok. A belső szabadság mámorát keresem.

Ismerem az eksztázis élményét a művészetekből: táncból, zenéből, filmekből. Fulladásig visszatartott lélegzet addig, amíg az igaz gondolat, mozdulat, hang életben van. Lehet, hogy az életben olyan ritka az igaz pillanat, hogy nem szabad elmulasztani teljességének egyetlen mozzanatát sem. Megmártózni benne, úgy, mint a tengerben, csak visszafojtott lélegzettel lehet. Mintha valahol mélyen a belsőnkben tudná valaki: az igaz pillanatok létünk egyetlen igaz tápláléka.

Igaz az, amikor a dolgok azzá válnak, amik. Eggyé válnak céljukkal és rendeltetésükkel. A színész többé nem színészkedik, ő maga a szerepe, az énekes és az ária, amit énekel, már nem kettő, hanem egy. 

A pillanat eksztázisa a művészetekben gyönyörű és múlandó. Nem marad más utána csak az emlékezés lehetősége. Újra és újra meg kell ismételni, fölidézni, és új élményeket szerezni. Újra és újra szeretkezni kell, hogy érezzük egymást, hogy aztán az eksztázis halálának pillanatában újra egyedül legyünk és már a következő alkalomra gondoljunk vágyakozva.

Gyerekkoromban azt gondoltam, ha nem szeretek meg minden hétköznapi tevékenységet, nem fogom tudni ellátni a feladataimat. Szeretet és örömteliség nélkül nem megy. A felismerés kétségbe ejtett. Nehézségekkel teli életet sejtettem magam előtt. Azt éreztem, bármennyire abszurdnak tűnt magam számára is, hogy még a legutálatosabb tevékenységben is ott a teljesség, az eksztázis lehetősége, csak fel kell fedezni.

Sosem tudtam és a világ sem tudta elfeledtetni velem vágyódásomat a teljesség iránt.

A jóga, csendes eksztázis, később ezt is megtanultam. A tiszta tudat maga a gyönyör, tanítja a buddhizmus is.

Van valami, ami felfedezésre vár, aminek tükrében minden élménytől függő eksztázis – legyen bármilyen csodálatos és felejthetetlen – másodlagossá válik.

Eksztázis. Belső remegés, állandó csendes izgalom. Örök kíváncsiság, vágy a világ megismerésére, a felfedezésre. Megtudni, mi van mögötte? A látható mögött, vajon van-e egy másik valóság? Ami igaz, nem múlik. Honnan tudom ezt? Gyerekorom óta velem vannak ezek a kérdések.

Felnőttként sokáig azt hittem, tudom, hogy mit, miért teszek, de aztán elfáradtam és elcsendesedtem. Lett helye a gondolatnak, hogy nem jó ez így. A kompenzálást nem tudatosan választottam életstratégiámnak, adott volt az öntudatlan út, ahogy másoknak is, mint legkönnyebb és kézenfekvő. Kell, hogy legyen értelme, tiszta dimenziója az életnek. A csendben a gyerekkori tiltakozás újra felerősödött. (Konrád Mónika: A másik világ)