Talán két-három évvel azelőtt lehetett, hogy eldöntöttem, kilépek a nyugat mátrixából: a depresszió furcsa fajtája lett úrrá rajtam. Az ízek, a zene, az örömök, a vágyak szürke jelentéktelensége akkori életem megbízható tükreként mutatták: mély válságba kerültem. Eltűnt a fény, eltűnt a kíváncsiság, az izgalom. Éreztem, hogy valami mélyen változni kezdett bennem. Figyeltem magam. A megfigyelés képessége lett legdrágább kincsem.

A „mindig valamit akaró” haldoklott.

A folyamat nem volt különösebben fájdalmas, szorongató, inkább egy csendes, a maga lassú folyamában nyugodtan végigélhető, végigkövethető haldoklás.  Nem volt sem drámai, sem látványos, vagy a környezetem számára észrevehető. Szépen csendben halt ki belőlem minden, amit addig magamnak hittem én pedig lépésről-lépésre nyomon követtem belső halálomat. Figyeltem, ahogy az életem addigi ritmusát jelző belső inga egyre lassabban mozog, egyre kisebbet kilengve egyik, másik oldalra. Vártam, mi történik, ha egyszer csak megáll.Értelmetlenné vált a kényszerességem, hogy mindig tegyek valamit, hogy aktívan, értelmesen éljem az életem, hogy legyenek céljaim, hogy bármit is akarjak. Hirtelen tele lettem nagyon egyszerű kérdésekkel: Miért teszem ezt? Miért teszem így? Miért pont most? Minek tegyem ezt egyáltalán? Miért gondolok erre? Miért így reagálok? Később, a buddhizmussal való találkozásomkor döbbentem rá, hogy valójában a Buddha tanítása és módszerei szerinti éberséget gyakorlom. Megkérdőjeleztem minden valódiságát magamban, és magamon kívül. Nehéz volt reggel felkelni, nem éreztem, hogy a munkámon kívül bármi motivál arra, hogy megmozduljak, felöltözzek, elinduljak. Semmi sem érdekelt. Tudtam, hogy ez zsákutca. Innen se pszichológus, se kineziológus, sem az eddig használt népi gyógymódok nem fognak megmenteni, innen kimászni nem, csak ugrani lehet. Úgy éreztem, hogy akaratom ellenére elindult bennem egy még ismeretlen útra kényszerítő változás. Az „akarás” lett a legnagyobb ellenségem.

Figyeltem magam. Reggelente ébredés után nem keltem ki rögtön az ágyból, vártam a pillanatot, amikor megteszem. Vajon mikor jön el, ha egyszer nincs motiváció? Munkába kell menni, ez tény, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az utolsó pillanat érdekelt, amikor egyszer csak szinte magától megtörténik a cselekedet. Döntés, elhatározás nem volt, hiszen kevés volt már a fegyelmező akaraterő, de a felkelés és minden egyéb azt követő kötelező elem megtörtént. Nem értettem mi késztet egyáltalán bármire, de mégis elláttam minden feladatomat.

Munka után otthon filmeket néztem. Jó filmeket, tartalmas mondandókkal, vagy éppen könnyűeket, kevés gondolkodnivalóval. Filmek hétköznap és hétvégén, hónapokon át. A zene, ami örök szerelem volt nem kellett, csak a képi világ maradt; a filmek tökéletesen lekötötték a figyelmemet. Ebben az időszakban megszülettek az első verskezdemények, csodálkozva meredtem a leírt sorokra, nehezen hittem el, hogy én vagyok a szerzőjük.

Csendesen, magamban éltem meg átalakulásomat, nem volt segítségre szükségem. Mintha tudtam volna, hogy ami bennem zajlik természetes folyamat, nem gyógyszer, hanem az időben való beteljesülése gyógyítja. (Konrád Mónika: A másik világ)