Delhiben a reptéren várakozva a hátizsákom magam mellé tettem, hátradőltem és behunytam a szemem. Csak egy kicsit pihenek-gondoltam. Hosszú volt a Budapest-Delhi repülőút, már volt benne egy átszállás, több órás várakozó idővel. Egy pillanatra gondoltam, hogy becsukom a szemem. Mély álomba zuhantam. Arra ébredtem, hogy a fejem hátrabicsaklott, a nyakam elgémberedett, úgy tűnt, teljesen megadtam magam az alvásnak, mindenki beszállt már, a Kathmanduba induló repülő csak rám várt.

A repülőn szerencsétlenségemre a vészkijárathoz szólt a jegyem. Először nem bántam, mert a lábaimnak sokkal több hely jutott, azonban mikor már mindenki elfoglalta a helyét, az egyik stewardess odajött hozzám és nagyon hivatalos hangon, jó hangosan megkérdezte tőlem: „Hölgyem, mivel ön ül a vészkijárat mellett, meg kell, hogy kérdezzem, vészhelyzet esetén hajlandó-e segíteni a stewardessek munkáját és kinyitná-e a menekülők számára ezt az ajtót?” Kicsit összeszorult a gyomrom. Szerettem volna az ablakhoz húzódva aludni a rövid repülőút alatt, most majd figyelhetem, hogy nem alakul-e ki vészhelyzet. "Persze" - válaszoltam, elég határozatlanul. „Rendben, köszönjük” – harsogta a stewardess-robot. „Akkor most elmondom Önnek, hogyan kell kinyitni az ajtót.” Sajnos nem sokat értettem belőle, de bíztam a mögöttem ülőben, aki szintén megkapta ezt a feladatot. Reméltem, hogy ő legalább megértette, és ha arra kerül a sor, majd meglesem, hogy csinálja.

A stewardess olyan határozottsággal osztotta ki ezt a feladatot mindenki számára, aki a vészkijáratok egyike mellett ült, mintha ezen a járaton heti rendszerességgel hajtottak volna végre kényszerleszállást. Protokollból hozta a frászt mindenkire.

Kathmandu repterén három órát várakoztunk, míg kígyózó sorokban araszoltunk a vízum kiadó pult felé. A pultnál négy férfi ült, szorgalmasan begyűjtötték a vízumkérő lapokat, majd ragasztottak az útlevélbe egy kis matricát az érkezés dátumával. Érezze jól magát nálunk! – és mosolyogtak derűsen, mintha észre sem vették volna a már órák óta várakozók hosszú sorát.

A taxi egészen a Kopan Monostor bejáratához szállított. A taxis a csomagomat behozta utánam a recepcióhoz. A recepción szerzetesek dolgoztak. Furcsa látványt nyújtottak sötét bordó szerzetesi ruhájukban, ahogy akár egy multicég alkalmazottai, egyik telefont a másik után kapkodták, foglalkoztak a bejelentkezőkkel, tőmondatokban, gyorsan kommunikáltak. Pontosan, szakszerűen intézték az adminisztrációs ügyeket. Kétszázötven résztvevőt kell majd regisztrálniuk az elkövetkezendő két-három napban, a kurzus ideje alatt pedig ők foglalkoznak majd velünk, a kérdéseinkkel, gondjainkkal.

Egy hónap a Buddha nyomában. Próbálok közelebb kerülni a megértéséhez. A megvilágosodotthoz, aki látta, hogy mi van mindenen túl, mi van még azon is túl, amihez nem szeretünk közel sem kerülni. Önmagunk belső élete réteges kőzetként raktározza a múltat fogantatásunk pillanatától fogva. Vagy talán még régebb óta. Ki szeret szembesülni a legnagyobb, legfájóbb titkokkal?

Az elvonulások, kiszakadás. Kiugrás az addigi életemből. Ugrom, de ugrás közben már fordulok is vissza, rá tudok nézni magamra. Szemügyre veszem magam, az életem, a kapcsolataim, a szokásaim, a problémáim. Mindent jól átvizsgálok a szemlélődő énemmel. Űrséta, mikroszkopikus látcsővel, a Földre irányítva.

Regisztrálok, megkapom a szobakulcsot, majd a teraszhoz sétálok. A hegytetőről nézem a várost. Gyönyörűen süt a nap. November van, rövid ujjúban vagyok és papucsban. Éget a nap. Tiszta a levegő. Szerzetesek állnak a terasz korlátjánál, többen is az égbolt alját nézik, mutogatnak: Nézzétek, lehet látni! – nagyon lelkesek. Jönnek mások is, sokan csatlakoznak a felfedezőkhöz. Ritka, hogy a Himalája csúcsait lehet látni, tiszta idő kell hozzá. Most itt van az a ritka pillanat. Mint a gyerekek örülnek a látványnak.

A város a lábaim előtt hever. A teraszon állok és nézem, ahogy az élet történik Kathmanduban. Fehér Tata taxik hozzák fel a törmelékes meredek úton a kurzus résztvevőit a monostorhoz. Hallom azt is, hogy valahol tüntetés van a városban, látom is a hangyák menetelését, transzparenseket visznek, hangosbeszélő autó kíséri őket. Választásokra készül az ország, ez is a kampány része. A repteret is látom, az autóutakat is - mint egy terepasztal terül el előttem a város. A repülők épp csak a monostor felett kezdenek igazán emelkedni és ráfordulni arra a légifolyosóra, amelyiken aztán folytatják útjukat. Olyan alacsonyan szállnak el a fejem felett, hogy ha a karom az ég felé nyújtanám, akár meg is érinthetném őket. Itt fönt béke van. Minden egy dologról szól, egyszerű az élet.

A legnagyobb gompa-ból az elvonulás idejére kiköltöztek a szerzetesek, a kisebb épületet használják majd, átadják nekünk, a kurzus résztvevőinek a helyüket.

Kibújok a papucsból és belépek. Hatalmas Buddha szobor áll a terem végében. A meditációs párnák már rendezett sorokban, füstölő illatát érzem. Az eksztázis érzete. Ismerős lehet a hely? A meditáció gyakorlata? Nem tudom, nem is sejtem. Csak érzem a földöntúli, ismeretlen belső vidékről származó örömöt. Mintha a jutalom, a meditáció jutalma a gyakorlás előtt megjelenne. Talán mégis ismerős, régről.

Üldögélek egy kicsit. Jó itt. Béke van.

Az ajtó résén beszökik egy kutya. Farkát csóválva végigszaglássza a párnákat, majd a sarokban leheveredik egyre. A monostor egyik kutyája. Három-négy lakik itt. Barátságos jószágok. Vegetáriánusok ők is, az áhimszá (nem ártás) törvénye rájuk is vonatkozik.

Délután körbejárom a hatalmas kertet, a sztúpákat, amelyek a legnagyobb tanítók hamvait őrzik. Vannak, akik már a korat járják a sztúpa körül, imaláncot morzsolgatva mantráznak. A nap delel, nyári napsütésben sétálok a monostor gyönyörű virágos kertjében.

Lehet, hogy itt mindig ragyog az ég?