Eksztázis. Vajon lehet-e az eksztázis állapotában élni? Gyerekkorom óta foglalkoztatott az eksztázis, az állandó, megfejthetetlen mélységű belső izgalom. Nem az őrjöngő, verejtékben vergődő, hanem a csendes, láthatatlan remegő, gyógyító öröm és vágy, melyet a felfedezés, az újdonság, az új napra virradás kíváncsi izgalma tart életben.

Nem tudtam, felnőttként sem sokáig, mi az, ami hiányzik, mit keresek, honnan a furcsa érzés, hogy az élet, amit élünk, valójában nem igaz. Túl sok benne a felesleges játék, a színház, a maszkok, elcserélt ruhák és szeretők, talán némi rövid nyugvó ponttal, ha a megfelelő a megfelelőre talált. Sok a fájdalom, a szenvedés, és a sérülésekből következő még több sérülés, amit a szülők öntudatlanul örökítenek tovább gyermekeiknek, mit sem tudva sem ők, sem a gyerekek arról, hogy egy olyan készen kapott valóságot dédelgetnek, amely családi örökség. Van élet azon túl is, sőt gyakran, csak azon túl van élet.

Naivnak és gyerekként is gyerekesnek gondoltam magam, mert nem értettem a világ működését, azt a világét, amelyben mások így-vagy úgy megtalálták a helyüket. Keveset beszéltem, így nem volt lehetőségem arra, hogy összevessem homályos érzéseimet és bizonytalanságomat másokéval. Így hát az érzés, hogy valami baj van ezzel a világgal, ellenem fordult. Velem van a baj, mert nem illeszkedem. Muszáj volt, így megkerestem a magam csendes magyarázatát: Az élet egy folyamatos kompenzálás, ehhez kell alkalmazkodni.

Eksztázis annyit jelent: kívül lenni. Kívül lenni a hétköznapi életen, gondolkodáson, tudaton. A hétköznapiságtól való megszabadulás fulladásig gyönyörködtető pillanatai, melyet annyian keresünk. Szerelemben, utazásban, táncban, sportban, szexben, alkoholban, drogokban.

Asztrológusnál jártam egyszer, aki rápillantva a horoszkópomra szűkszavúan csak annyit mondott: Ezzel a képlettel kábítószerfüggő is lehetnél.

Igen, tudom, hogy függő vagyok. A belső szabadság mámorát keresem.

Ismerem az eksztázis élményét a művészetekből: táncból, zenéből, filmekből. Fulladásig visszatartott lélegzet addig, amíg az igaz gondolat, mozdulat, hang életben van. Lehet, hogy az életben olyan ritka az igaz pillanat, hogy nem szabad elmulasztani teljességének egyetlen mozzanatát sem. Megmártózni benne, úgy, mint a tengerben, csak visszafojtott lélegzettel lehet. Mintha valahol mélyen a belsőnkben tudná valaki: az igaz pillanatok létünk egyetlen igaz tápláléka.

Igaz az, amikor a dolgok azzá válnak, amik. Eggyé válnak céljukkal és rendeltetésükkel. A színész többé nem színészkedik, ő maga a szerepe, az énekes és az ária, amit énekel, már nem kettő, hanem egy. 

A pillanat eksztázisa a művészetekben gyönyörű és múlandó. Nem marad más utána csak az emlékezés lehetősége. Újra és újra meg kell ismételni, fölidézni, és új élményeket szerezni. Újra és újra szeretkezni kell, hogy érezzük egymást, hogy aztán az eksztázis halálának pillanatában újra egyedül legyünk és már a következő alkalomra gondoljunk vágyakozva.

Gyerekkoromban azt gondoltam, ha nem szeretek meg minden hétköznapi tevékenységet, nem fogom tudni ellátni a feladataimat. Szeretet és örömteliség nélkül nem megy. A felismerés kétségbe ejtett. Nehézségekkel teli életet sejtettem magam előtt. Azt éreztem, bármennyire abszurdnak tűnt magam számára is, hogy még a legutálatosabb tevékenységben is ott a teljesség, az eksztázis lehetősége, csak fel kell fedezni.

Sosem tudtam és a világ sem tudta elfeledtetni velem vágyódásomat a teljesség iránt.

A jóga, csendes eksztázis, később ezt is megtanultam. A tiszta tudat maga a gyönyör, tanítja a buddhizmus is.

Van valami, ami felfedezésre vár, aminek tükrében minden élménytől függő eksztázis – legyen bármilyen csodálatos és felejthetetlen – másodlagossá válik.

Eksztázis. Belső remegés, állandó csendes izgalom. Örök kíváncsiság, vágy a világ megismerésére, a felfedezésre. Megtudni, mi van mögötte? A látható mögött, vajon van-e egy másik valóság? Ami igaz, nem múlik. Honnan tudom ezt? Gyerekorom óta velem vannak ezek a kérdések.

Felnőttként sokáig azt hittem, tudom, hogy mit, miért teszek, de aztán elfáradtam és elcsendesedtem. Lett helye a gondolatnak, hogy nem jó ez így. A kompenzálást nem tudatosan választottam életstratégiámnak, adott volt az öntudatlan út, ahogy másoknak is, mint legkönnyebb és kézenfekvő. Kell, hogy legyen értelme, tiszta dimenziója az életnek. A csendben a gyerekkori tiltakozás újra felerősödött. (Konrád Mónika: A másik világ)