Érd alsó és Déli pályaudvar között utazom. Szeretem a piros vonatokat. Ilyenkor nyáron olyan hideg van a kocsikban, hogy pulóvert kell húzni, de ez alkalommal kellemes hőmérséklet fogadott. Délelőtt volt, sok szabad hellyel, még válogatni is lehetett. Egyedül ültem egy négyesben, ahogy mindig, amikor holt időben kevesen utazunk.

Tőlem nem olyan messze egy másik négyesből nagy kacagás hallatszik. Látom, hogy a kalauz szórakoztatja az utasokat. Joviális úr, ősz hajjal, lassan hozzám is elér. Kéri a jegyem, de közben már meséli is: Mindenkinek tudom, hogy mikor van a névnapja, meg más dolgokat is meg tudok mondani csak számok alapján. Azok ott - és mutat a még mindig vidám társaságra – is ezen nevetnek.

Na, mondjon egy számot. A névnapja a hónap hányadik napjára esik?

Nézek rá komolyan, és mint akit megbabonáztak úgy válaszolok: Negyedikére.

Rám néz, vagyis inkább a fejem fölé egy kevéssel, a tekintete kissé elhomályosul, látom, hogy nagyon koncentrál, és már mondja is: 4, 4, 4, május 4 - Mónika.

Gondolkodom, vajon hová van írva a nevem, honnan olvashatta le? Persze sehol sincs. Most sincs rajtam névkitűző, ahogy máskor sem normális körülmények között. Kiolvasta máshonnan, ahová még én sem látok, még akkor sem, ha éppen rólam van szó.

Kalauzok a vonaton.