A hajnali meditáció után jógázom. Gyönyörű az asram jógaterme. Hajópadló burkolja, hatalmas, földig érő ablakai a hegyek felé és a Gangeszre néznek. A nap reggel szemből süt. Becsukom a szemem, játszom egy kicsit a fénysugárral. Csak résnyire kinyitom, hajam a szemem elé hull, és a hajszálakon keresztül kilesek, melengetem a szemeimet, lassanként engedem be a napsugarakat, majd csak ezután nyitom ki teljesen. A nap és én így már szembe nézünk egymással. Kitárom az ablakokat, a szellő könnyedén átfújja a termet.

Egyedül vagyok a hatalmas teremben. Pillanatképekként futnak át bennem az elmúlt hónapok emlékei. A helyek, ahol jógával köszöntöttem a napot. Észak-Indiában Dharamsalában, a szobám erkélyéről. Erdő és hegyek vettek körül, egy hatalmas sas keringett minden reggel a fejem körül. Madarak szálltak az erkélyem korlátjára, hangos csiviteléssel beszélték meg a fészekrakás nehézségeit. Úgy tűnt, nincs egyezség közöttük. Nepálban, Kathmanduban, a Kopan monostor egyik épületének tetején, még sötétben kezdtem hozzá a gyakorláshoz. Hideg volt, kötött sapkában, meleg pulóverben végeztem a napüdvözleteket. Nem volt sok időm. Az ébresztő után rögtön a tetőre igyekeztem, minden perc számított, mert minden percemet a monostori élet szabályozta. A tibeti buddhista tanítók értettek hozzá, hogy kell a nyugati szétszéledt gondolatokat megregulázni. És Pushkarban, ahol az Aravali hegyei mögül bukkant fel a nap egy jól időzített színpadra lépéssel a napüdvözletem végére. Utána hosszú percekig ismerkedtünk még egymással. Figyeltük egymást: ő engem, ahogy megadtam magam melegségének, én őt, ahogy lomha bágyadtságából, ragyogó istenséggé változott.

De, az otthon itt van, Rishikeshben. Abban a városban, ahol első utam első reggelén azzal az ismeretlen gondolattal ébredtem, hogy itthon vagyok. Az ismeretlen gondolatok ijesztőek. Nem ismerek az eredetüket, a lakhelyüket, nem vezet hozzájuk és tőlük út hozzám. Nagy riadalmat keltve jelennek meg, a semmiből. Hiába kutatom, nincs velük személyes kapcsolatom. Nincs bennem élettörténetük. 

A gyakorlás és a fürdés-szertartás után reggelizni indulok. Az öltözetem indiai jellegű, nem keltek feltűnést. Vagyis igen, mindig, mint minden nyugati turista, aki indiainak öltözik. A napszemüveg fontos, elbújtat, mert a férfiak szeretnek bámészkodni. Megtanultam határozott lépésekkel járni, így leszek otthonos a környezetem számára. Az asram lépcsőjén lefelé sétálva a majmok kísérnek, nem szeretek rájuk nézni. Nem ajánlott a szemükbe nézni, mosolyogni pedig kifejezetten veszélyes. Háborút jelent. Az indiaiak sem szeretik ezeket a piros fenekű, kopott szőrű, verekedéstől megtépázott majmokat. A kicsik helyesek, de nem barátságos, inkább igazi tolvajfajta. Egyszer kiraboltak, egy másik alkalommal pedig megtámadtak, így egy kicsit tartok tőlük. A lépcső aljára érve körbenézek. Néha percekig állok itt, míg átkelhetek. Riksák jönnek mindkét irányból sok kocsi szeretne felvenni. A fehér nőt, aki az út szélén áll. Van, hogy a szemközti sávból fordulnak elém, hogy arra vigyenek, amerre szeretnék menni. Csak intek a kezemmel, nem, most gyalogolok. Az ember elfelejti Indiában a felesleges udvariaskodást. Senkit sem érdekel, ha szabadkozol az út szélén. Elég, ha megrázod a fejed, vagy intesz. Ide, ebbe a helyzetbe mosoly se kell. Kutyát sem érdekel. 

A piacra mentem egyik nap, egy gyönyörűen feldíszített riksa állt meg mellettem. Égők a kocsi külsején, belül díszes szőrme huzat, aranyozott Krishna képek lógtak a visszapillantó tükörről. Igazi limuzin. Tombolt benne a Hare Krishna. Vezetője gyönyörű, tiszta tekintetű indiai férfi (női vezetők nincsenek) azt mondta, bármennyit fizethetek, neki minden jó. Az utat végigénekelte, majd amikor a piacnál kiszálltam a háromkerekűből és a tenyerébe tettem az aprót, szemembe nézett, nagy mosollyal megköszönte, a pénzt a szélvédőnél heverő többi közé szórta. Nem nézte mennyit kapott, hangosan dalolt tovább és elhajtott. Szeretek riksával járni. Jó indiaiakkal együtt utazni, fogalmazni az alkalmazkodás jellegét. Ha nőkkel utazom, egyszerűbb. Egy mataji a többi közé könnyen elfér. Befogadnak védelmeznek, a női közösség kultúrán felül is összetartó. A női sors súlyos, érzem az erejét itt Indiában különösen. Az asszonyok összefognak, az egyén köré épülő erődként, egy anyaként védelmezik egymást, a fiatalokat, a fehér nőket.

Egyszer felfelé a Tapovan városrész felé igyekeztem, a turista negyedbe. Sok szálloda, bolt, vásárlási lehetőség van arra, a nyugatiak szeretnek ott megszállni. Siettem, nem néztem, milyen riksába szállok. Leintettem egyet és beszálltam. Szűken voltunk, bent helyet csináltak nekem a férfiak. A riksában hét férfi ült, hét férfivel néztem farkasszemet. Hét vizslató barna szempár, meghatározhatatlan kíváncsisággal a tekintetében. Egyszerű munkások lehettek, a nap végén igyekeztek hazafelé. Szakadt inget, kopott nadrágot és papucsot viseltek. Vékonyak voltak, alacsonyak, az utcán látott indiai nőkhöz képest jelentéktelen volt a kisugárzásuk. Zavarba jöttem, mert mind engem néztek. Az úton végig nem vették le rólam a szemüket, így inkább én kaptam el a tekintetem, kényelmetlenül éreztem magam. Nem féltem, de nem tetszett, hogy nem kapom meg a nekem járó tiszteletet. Jár nekem az, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, tárgyiasítva. Ők ezt nem tudják, nem értik. Egész úton azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejükben? Minden gondolat érdekelt volna. Van-e bennük tisztelet, ítélkeznek, minősítenek-e? Hogyan teszik? Eszükbe jut-e, gondolnak-e szexre, vagy csak arra gondolnak? Mit jelenthet nekik egy egyedül utazó fehér nő látványa, közelsége? Érzem, hogy nagyon meglepődnék, ha kihallgathatnám a gondolataikat.

Néha olyan sokan zsúfolódunk be egy riksába, hogy már csak a vezetőülés mellé férek. Ha udvarias a sofőr, két-három nőt ültet maga mellé, hogy az utastérben a férfiak és ne vegyesen szoruljon egyik test a másikhoz. Ha a legszélére kerülök, fél testem már a járműből kifelé lóg, fél karommal a riksa tetejébe kapaszkodom, keresem az egyensúlyt. Hihetetlenül izgalmas helyzet. Szikh családdal is utaztam, a család minden tagja turbánt viselt, kivéve az anyát. Hatalmas dugóban álltunk, talán péntek délutáni csúcsforgalomban. A család tagjai csendesen beszélgettek. A riksák hosszú percekig álltak sorban a piacig vezető úton. Nehéz volt egyet találni, amelyikben volt még hely számomra, de a szikh család riksájában még akadt. A piachoz közeledtünk már, amikor újabb utasokért állt meg a riksa vezetője. Egy hét tagú hindu család szállt be és helyezkedett el az utastérben. Voltak, akik a földön, az ülésen, egymás ölében, vagy éppen állva, a riksa szélébe kapaszkodva találták meg a helyüket. A világ legtermészetesebb dolga a kényelmetlenség Indiában. Az indiaiaknak már nem az, egy idő után nekem sem. Helyzetek vannak, amelyekhez alkalmazkodunk, semmi más. Egykedvűséget tettetve fogadjuk a legnagyobb nyomorúságot, a tömeget, az utca szennyét. Átlépünk mindazon, amelyen itthon megdöbbennénk, vagy megbotránkoznánk, amitől undorral fordítanánk el a fejünket, se megértést, se elfogadást nem követelve magunktól.